2014. március 7., péntek

A XX. SZÁZAD KERESZTESVITÉZE


105 évvel ezelőtt ezen a napon látta meg a napvilágot Plínio Corrêa de Oliveira, a XX. század látnoki katolikus gondolkodója és közéleti vezetője, kinek történelemformáló gondolatának igazát a XXI. század fogja remélhetőleg visszaigazolni. Szent Luca napján született, amely nap a középkorban – köszönhetően a Iulianus-féle naptár késésének – a téli napfordulóra esett, így ez a nap lett az év ténylegesen „legsötétebb napja”, mikor „megszületik a világosság”. (Magának az ünnepelt vértanú szűznek is a neve a latin lux [fény] szóból ered.) Az elmúlt félezer forradalmi év eddigi legsötétebb századának hajnalán született Lucília asszonytól, egy valóban szentéletű, 33 éves nemesasszony elsőszülött és egyetlen fiaként, a brazíliai São Paulo metropoliszában. A szimbolikus gazdagságot fokozza, hogy az istenszerető Lucília asszony leánykori neve magyarul „szentpataki” avagy „szentek patakja” (Ribeiro dos Santos). Valóban. Lucília asszony méhéből két szentségben élő gyermek virágzott ki: Rosé és Plínio.

Plínio professzor életútja 

(*São Paulo, 1908. december 13. – † São Paulo, 1995. október 3.)

Az ifjú Plínio a jezsuiták középiskolájában (São Luiz Kollégium) történt érettségije után jogot tanult, és a São Paulo-i Szent Benedek Pápai Egyetem Bölcsészettudományi Karának Új- és Jelenkor-történeti Tanszékén civilizációtörténetet oktatott. Eközben szakadatlan közéleti tevékenységet folytatott. A Mária Kongregáció tagja lett húsz évesen, és 1933-ban a Katolikus Választók Szövetsége vezetőjeként a legfiatalabb képviselőként bejutott az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Mindeközben a são paulo-i érsekség Actio Catholica szervezetének világi elnöke lett, és a Brazil Szövetségi Actio Catholica meghatározó személyiségévé vált. A Legionário katolikus hetilap főszerkesztője 1935-től lett, ahol katolikus szellemben elemezte a világeseményeket, eszményeket, mozgalmakat, és politikusokat. 1947-ben munkatársaival együtt az új érsek elbocsátja a laptól, mivel az A Katolikus Akció védelmében c. 1943-as művében a neomodernista tendenciák beszivárgására hívja fel a figyelmet. Meglátásai prófétikusnak bizonyultak a marxista „felszabadítási teológia” napjainkban tapasztalható, és az egyházi vezetést sem kímélő elburjánzásának láttán.


1951-től a Catolicismo havilap főszerkesztője lett, mely tisztséget haláláig betöltötte. Itt jelent meg a lap 100. ünnepi számában (1959. április) a Forradalom és Ellenforradalom c. tanulmánya, mely az általa egy évre rá megalapított Brazil Társulat a Hagyomány, a Család és a Tulajdon Védelmére alapvető világnézeti iránytűjévé válik. A közösség portugál nevéből – Sociedade Brasileira de Defensa Tradição, Família e Propriedade – ered a nemzetközileg használt TFP megnevezés. Jelenleg több mint húsz nemzeti TFP szervezet, illetőleg a TFP-hez köthető ernyőszervezet működik világszerte.

A TFP eszmei alapja – a katolikus ellenforradalmiság

Alapvető metafizikai igazság, hogy minden lény olyan tevékenységében, amilyen létében. Ezért mielőtt a TFP tevékenységét bemutatnánk, szükséges a TFP ideológiai alapját képező tanulmányt vázlatosan ismertetnünk. A mozgalom önmagát „ellenforradalmi” jelzővel látta el. Ennek megértéséhez egy idézetet hívok segítségül:

»Ha a Forradalom rendellenesség, az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. A Rend pedig sajátos értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus Királyságában, vagyis az ausztér, hierarchikus, alapvetően szakrális, antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. II. rész II. fejezet, 1.)

Plínio professzor személyes visszaemlékezése szerint az alanyi élettapasztalat és a történelem tárgyi vizsgálata vezette a műben összegzett következtetésének levonásához: »Még nagyon fiatal voltam, mikor már ámulatba ejtettek a kereszténység romjai. Elköteleződtem irántuk teljes szívemmel, hátat fordítottam minden elképzelésemnek, és ama kegyelemteljes múlt a jövőmmé vált.«

A történelem végcélja az isteni és katolikus tanítás szerint nem más, mint Krisztus Királysága, azaz, hogy „Isten legyen minden a mindenben”. Istent önmagában tökéletes létében semmi sem kényszerítette arra, hogy önmagán kívül bármit is teremtsen. Nem szükségszerű, hanem analóg értelemben vett szabad késztetés okán hozta létre a semmiből a teremtményeket. Ez a késztetése pedig nem másból, mint önmaga léttökéletessége iránti végtelen szeretetéből fakadt. Meg akarta önmagán kívül (ad externa) osztani a létezés örömét Az, akinek befelé való irányultsága (ad interna) is maga „a” Szeretet – az isteni lényeget tökéletesen birtokló három isteni Létalany tökéletes egymásbavalósága. A kozmosz csak azért teremtett, hogy felékesítse (vö. „kozmetika”) Istent, ki szabadon meg akart testesülni. (Isten megtestesülése sem természetszerű: teremthetett volna olyan világot is Isten, ahol nem testesül meg.) A világ minta-oka az isteni Ige – Aki által, Akiben és Akiért teremtetett minden. Az ember, aki angyal és állat között, mint mikrokozmosz áll, az áteredő ősbűn miatt elveszítette eredeti megigazultságát, így az Ige megtestesülése összeforrt a bűnös emberiség megváltásával is. Jézus Krisztus nem csupán a történelem Alphája és Ómegája, hanem annak Centruma is. Ő nem csupán mennyei király, hanem megtestesülése okán az emberi természete szerint is Úr s Király az ég és föld minden teremtménye (így azok tevékenysége) felett. Ebből következik a hiteles katolikus társadalomszemlélet első jegye, az alapvető megszenteltség (sacralitas fundamentalis).

Mit jelent az alapvető megszenteltség? Mind a sacrum, mind a profanum kifejezés alapvetően az isteni természethez való viszonyulást fejezte ki. Tudjuk, hogy önmagában egyedül Isten „a” Szent, amiből természetfeletti kegyelem révén a teremtett lények is különböző fokban részesednek. Sőt, kimondhatjuk, a világ célja a teremtett világ megszenteltsége, átistenülése – az isteni és nem-isteni „elegyedés és szétválasztás nélküli” szintetikus egysége. A teremtett lények annyiban szentek tehát, amennyiben az – ő szemszögükből tárgyilag természetfeletti – isteni természetben részesednek. Vannak objektív szentségközvetítők, amik személyekben, tárgyakban, eseményekben ölthetnek testet. Krisztus ilyennek rendelte általában az Anyaszentegyházat, különösen a megtestesülés misztériumát folytató hét szentséget. A profanum „templom előtti teret”, a „templom előttit” jelent. Ilyen értelemben minden lény önmagában nézve profán, mint a semmiből létre hívott valóság, azonban – a profán kifejezésből kiindulva – létében Istenre mint végső célra nyitott. A teremtésnek nem önmagában van a célja, hanem abban a szerető, kegyelmi egyesülésben, miben az isteni természetet elnyerheti. Így érthető, hogyan válhat minden profán valóság, ha nem is szentségivé, de megszenteltté. Cluny bencés apátságának jelmondata tükrözi leginkább ezt a szemléletet: Ut in omnibus glorificetur Deus – hogy mindenben megdicsőüljön Isten. Ezért a krisztusi szentségek (sacramentum) mellett az Anyaszentegyház számos szentelményt (sacramentalia) hozott létre, hogy a profán élet minden terét megszentelje.

A krisztusi keresztáldozatból fakadó második megigazultság, melyet a keresztségben kapunk meg, természetesen nem a paradicsomi állapotokat állítja helyre, de az Anyaszentegyház tanító, kormányzó és megszentelő hatalma révén lehetőséget ad az isteni Rend lehető legtökéletesebb tükröztetésére itt, a földön is. („Sicut in caelo, et in terram.”) Világos, hogy a spirituális szféra elsődleges a temporális szférához képest, azonban ahogy a Nap meg világítja a Holdat, s a Hold udvara a Földet is fénybe borítja éjszaka, úgy kell a Krisztus fényét közvetítő Anyaszentegyháznak az éjszakai Földet bevilágítania. Ahogy a Hold arca és így tükröztetési képessége időben változik, úgy történt ez a spirituális szféra (Anyaszentegyház) és a temporális szféra (polgári társadalom) viszonyának történetében is. A nyíltan fizikai egyházüldözés 300 éve után következő ezer éves periódusban (Nagy Szent I. Konstantintól Jacques de Mollay mártíromságáig) a keresztény temporális civilizáció teliholdban tündökölt. Világos, hogy a telihold fényében úszó Föld sem közelíti meg a Nappal fényárját, azonban mégis lehet objektív fényviszonybeli különbségeket megállapítani a történelem éjszakájában. Plínio professzor minden megnyilatkozásában fegyelmezetten kikerülte a historicizmus két szélsőséges álláspontját: a történelem filiszter közönnyel való szemléletének Skylláját és a múltbeli vagy jövőbeni abszolút értelemben vett temporális aranykor Karybdisét. Az első álláspont mintegy „nesztoriánus” módon elválasztja radikálisan a spirituális és temporális szférát, míg a másik „monofizita” módon egybemossa a kettőt. Az előbbinek tipikus megnyilvánulása a hagyományos protestantimzus szélsőségesen transzcendens szupranaturalizmusa, míg az utóbbinak az elmúlt kétszáz év immanens paradicsom után sóvárgó ideológiáinak szélsőségesen immanens naturalizmusa.) Az alapvető megszenteltség végelemzésben a természetfeletti tökéletes társaság (societas perfecta supranaturalis) és a természetes tökéletes társaság (societas perfecta naturalis) „elegyedés és szétválasztás nélküli” szimfónikus kapcsolatában áll.



Mit jelent a hierarchikusság? A szó a görögül „szent rendet” jelent, ami sajátos értelemben a létbeli részesedés fokozatbeli különbségében létező lények alá- és fölérendeltségi viszonylatát fejezi ki. Itt ki is térhetünk a sátáni ihletésű, isteni rendet felforgató forradalmi folyamat (a plíniói rendszerben nagybetűvel jelölt Forradalom) egyik katalizátorára, az emberi természetben meglévő egyik Achilles-ínra. Ez nem más, mint a gőg (superbia). A gőg gyökere nem más, mint a saját hierarchikus helyzet ellen való önző lázadás, mely elsődlegesen a közvetlen felsőbbség ellen irányul, gyökerében és végső kifejlődésében azonban mindenféle egyenlőtlenség és felsőbbség elleni gyűlöletben nyilvánul meg. Ez nem tévesztendő össze az ember természetes létkiteljesedésére, „személyesedésére” irányuló „egocentrikus” (én-központú) önvalósítására (asseitas), amely a newman-i „én-önmagam” (my-self) és az „én Teremtőm” (my Creator) közötti benső spirituális tengely fenntartására irányul, mely körül minden egyéb tárgyi létező megtalálja a maga alanyi viszonylatát. A tárgyi valóság hierarchikusságáról így ír Pílnio professzor: »Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy a teremtmények sokszínű, hierarchikus rendje természetszerűen jó, mert ezáltal a Teremtő tökéletessége még erősebben ragyog a teremtett világban. Továbbá azt mondja, hogy akár az angyalok, akár az emberek között az eredeti paradicsomi állapotban és a száműzetésünk jelen világában is az egyenlőtlenség a Gondviselés akarata. Ezért az egyenlő és így egyforma teremtmények által benépesített világ olyan lenne, ahol a lehető legnagyobb mértékben romba döntenék a Teremtő és a teremtmények közötti analógiát. Az egyenlőtlenség elvi gyűlölete minden lehetséges alakban tehát nem más, mint metafizikai lázadás a Teremtő és a teremtmény közötti analógia ellen. Egy szóval nem más, mint Isten gyűlölete.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész VII. fejezet, 3/A. m.) Természetesen nem tagadja Plínio professzor, hogy az egyenlőtlenség önmagában helyes és jó. Világosan leírja, hogy akkor és csak akkor helyes, ha megfelel a létviszonyoknak: Természetesen senki sem vonhatja le a kifejtettekből azt a végkövetkeztetést, hogy az egyenlőtlenség mindig és szükségszerűen jó. Természetük lényegazonossága fogva minden ember egyenlő, csak járulékaik szerint különböznek. Így csupán abból a tényből következően, hogy emberek vagyunk, megilletnek mindannyiunkat bizonyos alapvető jogok: az élethez, a megbecsüléshez, az elégséges létfeltételekhez (és a megteremtéséhez szükséges munkához), a tulajdonhoz, és a családalapításhoz való jog, valamint mindezek felett az igaz vallás megismerésének és gyakorlásának joga. Az egyenlőtlenségek – melyek ezeket az alapjogokat veszélyeztetik – ellentétesek a Gondviselés akaratával. Azonban e világos határok között az olyan, járulékszerű egyenlőtlenség, ami az erény, tehetség, szépség, erő, család, hagyomány és egyebek különbségéből származik, igazságos és összhangban áll a teremtés rendjével.« (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész VII. fejezet, 3/A. n.) Belátható, hogy az egyes ember gőgje a Forradalom egalitarista jellegének legmélyebb gyökere, minek következtében az Ellenforradalom kategorikusan antiegalitárius.

Mit jelent az auszteritás? A latin gyökerű szót elsődlegesen „önfegyelemként”, „önfegyelmezettségként” magyaríthatjuk. Az emberben az áteredő ősbűn folyományaként rendezetlen kívánságból fakadó érzékiség (sensualitas) található. Ennek oka az eredeti épségtől (integritas originalis) való megfosztottságban, illetőleg a természet járulékaiban történt sérüléseiben keresendő. Az eredeti épség az alábbi öt természeten kívüli adományt (dona praeternaturalia) foglalta magába: 1.) a rendezetlen kívánságtól való mentességet; 2.) a meghalás szükségességétől való mentességet; 3.) a szenvedés szükségességétől való mentességet; 4.) a kiváló ismeretet; 5.) a természeti környezet könnyű és biztos uralom alá hajtását. Az ősszülők az ősbűn következtében (mely utódaikra is átszármazott): 1.) elveszítették a természetfeletti eredeti szentséget (sanctitas originalis) és magukra vonták Isten haragját; 2.) a halál és a szenvedés törvénye alá kerültek; 3.) a Sátán rabságába kerülve a természetfeletti uralmat elveszítették (a nő fájdalmas szülése és férfi utána hipergamikus epekedése, valamint a férfi verejtékes munkája és poligamikus uralomvágya); 4.) test s lélek szerint rosszabbá váltak (az értelmük elhomályosult és a kiváló ismeretet elveszítették, valamint az akaratuk rosszra hajló lett és a rendetlen kívánságtól való mentességét elveszítették); 5.) végül bűnük bűn- és büntetéstartalma átszállt az egész emberi nemre. Maga az emberi természet is úgy testi mint lelki alaptehetségeiben sérült, amint minden emberben kisebb vagy nagyobb mértékben ez tapasztalható. A lelki életben a négy sarkalatos erény területén fennálló sebzettségben nyilvánul meg mindez: 1.) az értelem a tudatlanság sebe által az okosságtól, 2.) az akarat a gonoszság sebe által az igazságosságtól, 3.) a küzdőkészség a gyatraság sebe által a lelkierősségtől, 4.) a vágykészség a rendetlenség sebe által a mértékletességtől fosztatott meg. Ezért az erények begyakorlásához egy bizonyos „szökési sebességre” van szükség a visszahúzó bukott természettel szemben. Egész életünk erkölcsi harc, agón. Az erényhez (virtus) mint jóra való készséghez, erő (vis) kell – ez kizárólag komoly aszkézissel, spirituális begyakorlással érhető csak el. Mindezek fényében az auszteritás tulajdonképpen a lélek és test közötti megbomlott hierarchia erővel való fenntartását jelenti. Ez nem csupán a bukott, hanem a helyreállított természet esetén is fennáll. Ugyanis Krisztus megváltó kegyelmében való részesedés után is fennáll a természet sebe (mégha a kegyelem gyógyítja azt már itt a földön is), a természeten kívüli adományok pedig nem permanensen és csupán egyes szenteknél jelennek meg (pl. Szent Ferenc és a gubbói farkas kapcsolata, mint a paradicsomi állapot visszfénye). Ezért szükséges a belső aszketikus önfegyelem egy alapvetően szakrális katolikus társadalomban is. Belátható, hogy az egyes ember érzékisége a Forradalom liberális jellegének legmélyebb gyökere, minek következtében az Ellenforradalom kategorikusan antiliberális.

Melyek a Forradalom rétegei? A Rend három alapjegyét fokozatosan támadta meg és állandó jelleggel ostromolta az egyes emberek Achilles-inain, a gőgre és érzékiségre való hajlamokon keresztül a Forradalom. Ezt azért fontos belátnunk, mivel a legtöbb ember, aki érzékeli a világban lévő rendellenes folyamatokat, a legtöbbször csupán a közvetlenül tapasztalható okozatok és okozók felismeréséig jut el, az azokra végleges gyógyírt kínáló eszmék szolgálatába áll, miközben maga is a Forradalom eszközévé züllik. A Forradalom benső pokoli fortyogása néha látványosan tör felszínre, mely eseményeket nevezi általánosan „forradalomnak” a közvélekedés. Azonban a Forradalom megismeréséhez, felismeréséhez és gyökeres orvoslásához szükséges „geológiai” mélyfúrásokat és számításokat végeznünk. A Forradalomnak három egymásra épülő rétege van: a) a hajlamok (tendencia) forradalma a szép (pulchrum) vonalán; b) az eszmék (idea) forradalma az igaz (verum) vonalán; és c) a tettek (factum) forradalma a jó (bonum) vonalán. Plínio professzor következetes tomistaként a pszichikai és fizikai világ egymásra hatását kiválóan ismerte, és ellenforradalmi világnézetének formálásához felhasználta: „Isten titokzatos és csodálatos viszonylatot állított fel egyrészt bizonyos alakok, színek, hangok, illatok és ízek, másrészt bizonyos lelkiállapotok között. Nyilvánvaló ezért, hogy a művészeten keresztül az emberi magatartás a legmélyebben módon befolyásolható.” (Plínio Corrêa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom. I. rész X. fejezet, 2.) Ezért a Forradalom egy szakaszának kezdetén a társadalom többségében még csupán a hajlamok forradalma forr, ami kihat szépen és lassan az eszményekre, melyet a megváltozott légkör, művészetek és szokások érzéki tapasztalataiból vonatkoztat el. Innét már egy lépés csupán, mikor magasabbra tör a forradalmi kürtőben a láva, és már a társadalom többsége magáévá teszi tudatosan a forradalmi ideológia egyik vagy mindegyik tételét, de még csak kevesen ragadtatják magukat nyílt felforgatásra. A nyílt felforgatás idején pedig megtörténik a forradalmi tűzhányó kitörése. Ha meg is dermedt a kiömlő forradalmi láva, maga a forradalmi folyamat csak „sürgősségi ellátást”, „felületi kezelést” kapott. Ez volt az oka annak, hogy az elmúlt fél évezred során (minden restauráció ellenére) még erőteljesebben tombolva robbant újra ki a Forradalom, visszaigazolva Jézus Krisztus figyelmeztetését: „Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” (Lk 11,26)
 
Melyek a Forradalom állomásai? Jelenkorunkig három és fél stációja volt a Forradalomnak, melyek két, kontrér részből álltak, melyek az emberi szinten egymás ellen küzdöttek ugyan, azonban a rossz reakciók – részlegesen helyes meglátásaik mellett – elégtelen és hamis metafizikai alapokra épültek, s alapvetően nem a Jézus Krisztus által alapított Anyaszentegyházra támaszkodtak, így szükségszerűen elbuktak. Az elbukásuk minden állomáson csak növelte a forradalmi krízist a primer szinten megnyilvánuló forradalomellenességük dacára. Az I. forradalom a reneszánsz és az álreformáció ellentéteinek forradalma volt az imádkozók (oratores) első társadalmi rendjének prioritása ellen. A II. forradalom a felvilágosodás és a romantika ellentéteinek forradalma volt a küzdők (bellatores) második társadalmi rendjének prioritása ellen. A III. forradalom a baloldali (marxista) és jobboldali totalitarizmusok (hegeliánus) ellentéteinek forradalma volt a dolgozók (laboratores) harmadik rendjének prioritása ellen. A IV. forradalommal a szolgálók (servatores) negyedik rendjének prioritása ellen megkezdődött a Forradalom naturalista vonalának utolsó stációja. Ennek első, a tendenciákban megnyilvánuló rétege az 1960-as évek „kulturális forradalmával” vált nyilvánvalóvá. Amikor itt – a történelem beható vizsgálata által – bizonyos összefüggő szálat képezünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Forradalom végső gyökere nem-emberi. Bár nem tagadhatók bizonyos titkos háttérerők, akik prognózisokat számolnak és folyamatokat generálnak, mégis könnyedén belátható, hogy – a számos externália miatt – ilyen szintű, évszázados léptékkel számoló, „ördögien zseniális” tervet nem lehet kidolgozni tisztán emberi szinten, mivel egy ember vagy összeesküvő csoport sem képes egy adott időpillanatban, tisztán természetes képességei segítségével ilyen biztosan előre tervezni. A Forradalom egyes lázadói és hasznos hülyéi csak brácsások, vagy másodhegedűsek… A Sátán még a prímás sem – ő a menedzser, ki nem látható. Istentől való elválasztását és végül megsemmisítését az emberiségnek nem lehet információelméletileg belátható korlátok miatt tisztán emberi szinten generálni. Ez nem csupán egy politikai, sem csupán egy ideológiai, sem csupán egy kulturális harc… Ez egy totális háború Isten Városa és a „Legnagyobb Humanista” által vezetett Ember Városa között.

Melyek a várható fejlemények? A IV. forradalom kibontakozása meg fog törni, különleges isteni beavatkozás révén. Azonban erre nekünk is elő kell készülnünk, és minden arcvonalon harcolni a tendenciák, eszmények és tettek forradalma ellen. Több szent (Szent Bonaventura, Aquinói Szent Tamás, Monforti Grignon Szent Lajos Mária, Kolbe Szent Miksa), több jelenkori teológus (köztük Joseph Ratzinger bíboros) és több magánkinyilatkoztatás megerősítette, hogy lehetséges egy relatíve teliholdas időszak még a temporális szféra és így a történelem lezárása előtt, közvetlenül az Antikrisztus föllépése előtt. Ennek az eljövendő kornak a próféciák szerint csak előképe volt a fényes középkor. Ezt nevezik általánosan „Mária korszakának” vagy „máriás korszaknak”, utalva a fatimai kijelentésre: „végül Szeplőtelen Szívem diadalmaskodik”. Azonban ennek megítélésénél kerülni kell minden immanens utópizmust és kiliazmust. Maga Plínio professzor figyelmeztetett, hogy a legholdfényesebb földi korszak is csupán híd, az utazó állapota, ahol mindig megmarad a belső és külső harc szükségessége, míg végül először totálisan meghal az Antikrisztustól ez a világ, majd dicsőségesen feltámad Krisztus által.


A TFP jellege és jelképei

A TFP ennek szolgálatában áll, mint szerzeteslovagi életállapotban élő férfiak harcos közössége. A szervezet abszolúte temporális, mely erejét azonban az Anyaszentegyház kegyelmi eszköztárából meríti. Ellenforradalmi eszmeisége a hiteles katolikus teológia és a skolasztikus philosophia perennis legkoherensebb gyakorlati megvalósítása. A templomos lovagokhoz hasonlóan a biszexuális „Dögvészkirállyal” (Hohenstauf II. Frigyes) és Szép IV. Fülöpel kezdődő deszakralizációval szemben újra az „elegyedés és szétválasztás nélküli” szimfóniát akarják megvalósítani a természetfeletti és természetes közösség között.

A szervezet jelképe a vörös alapon heraldikailag jobbra ágaskodó, mellkasán egyenlőszárú vörös keresztet viselő, arany oroszlán. A vörös a vértanúság és küzdelem jelképe, az oroszlán Krisztust jeleníti meg, illetőleg átvitt értelemben a katolikus keresztény Ellenforradalmat, mely harcra készen áll. Harcra készen a belső (nagy) szent háborúra az önmagunkban megnyilvánuló gőg és az érzékiség ellen, valamint a külső (kis) szent háborúra a Forradalom mindhárom rétege és mindhárom állomása ellen. A kék zászlótartó azt a vertikális mennyei tengelyt jelképezi, melyen függ az Ellenforradalom vörös és arany zászlajának dicsősége vagy bukása. Az aranyliliomos zászlócsúcs (a kék zászlórúddal együtt) a teljes megdicsőülésbe jutott Boldogságos Szűz Máriát, a Világ Győzelmes Királynőjét jelképezi, kinek tisztasága a TFP tagok számára is maguk szintjén követendő megvalósítási cél. Az ünnepélyes lobogó hermelinpalástba burkolt címere alatt az Ipsa Conteret csatakiáltás található. Ez az ősevangélium Szűz Mária utaló jövendölését idézi: „Ipsa conteret [caput tuum]” (Gen 3,15) („Ő [fejedet] tapossa”.) Mindez püspöki címerre emlékeztet, nem véletlenül. A TFP címere a mozgalom kibontakozását támogató Antônio de Castro Mayer, campos-i püspök címeréből származik. Ő volt a brazíliai főpapság legkoherensebb tagja, aki az Anyaszentegyház emberi szegmensébe befurakodó forradalmi tendenciákkal, eszmékkel és tettekkel minden arcvonalon szembeszállt. 1988-ban ő volt Marcel Lefebvre érsek mellett a négy FSSPX-es püspök társszentelője. A tárgyilag skizmatikusan, de alanyilag szükséghelyzetben cselekvő de Castro Mayer püspök TFP-vel való kapcsolata az écône-i esemény után informálissá vált, azonban a Plínio professzorral való évtizedes barátsága haláláig fennmaradt.

Mindez mutatja, hogy a TFP viszi tovább a valódi lovageszményt korunkra alkalmazva, amit Clairvaux-i Szent Bernát így dicsért: »De ki ne tartaná rendkívül csodálatra méltónak – bár nyilvánvalóan szokatlan –, amikor valakit egy személyben öveznek fel félelmet parancsoló kardjával és ruháznak fel tiszteletet ébresztő övével. Minden tekintetben rettenthetetlen az a lovag, aki egy időben ölti testére a vasat, s lelkére a hit páncélját. E két fegyverzet oltalmában sem démontól, sem embertől nem fél. Még a haláltól sem retten vissza az, aki halni vágyik. Mi félnivalója van annak, akinek éltében és holtában az élet Krisztus és a halál nyereség? Hittel és örömmel él Krisztusért, de még inkább az elmúlásra és a Krisztussal való együttlétre vágyik; ez utóbbi ugyanis jobb. Vágjatok neki, ó, lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit. Bizonyosak lehettek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el titeket az Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van. Ha bármely veszély fenyeget, mondjátok egymás között újra: Életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk! Mekkora dicsőséggel térnek meg a győztesek a csatából! Mily boldogok, akik mártírként maradnak a csatatéren! Örvendezz, ó, bátor vitéz, ha életben maradsz, és győzöl az Úrban, de még inkább örvendezz és mondj dicséretet, ha meghalsz, és csatlakozol az Úrhoz. Az élet ugyan termékeny, és a győzelem dicsőséges, a szent halált mégis joggal helyezik előbbre. Ugyanis ha boldogok, akik az Úrban halnak meg, nem még inkább boldogok-e azok, akik az Úrért adják életüket? (…) A keresztény számára a bukás vagy győzelem nem a harc eredményétől, hanem a szív szándékától függ. Ha helyes volt a küzdelem indítéka, a harc kimenetele sem lehet kedvezőtlen, miként az eredményt sem ítélhetjük jónak, ha nem járt előtte helyes indíték és egyenes szándék. (…) Nem azért hal meg a lélek, mert a test elpusztul, ellenkezőleg, a lélek, amely vétkezett, maga hal meg.« Jean-Baptiste Chautard trappista apát híres, L’âme de tout apostolat (Az apostolkodás lelke) c. művének szellemében vallják, hogy a hiteles külső apostolkodás előfeltétele a szemlélődő élet általi belső megszenteltség.

A szervezet a társadalom három alapértéke védelmében kel fel, mely három alapértéket minden forradalmi megnyilvánulás lényegileg támadja. Ez a három alapérték a hagyomány, a család és a tulajdon. Henri Delassus atya La conjuration antichrétienne: le temple maçonnique voulant s'élever sur les ruines de l'Église catholique (Keresztényellenes összeesküvés: a szabadkőműves templom fölépítése a katolikus Anyaszentegyház romjain) c. művében fejtette ki ezt először, ami nagy hatást gyakorolt Plínio professzorra. Prófétaként jövendölte meg több mint száz éve Delassus atya, hogy a neomodernista tendenciákon és eszméken keresztül hogyan fog a szabadkőműves életfelfogás és életvitel beszivárogni magába az Egyházba.

Ennek a szellemében élve tevékenykedik a TFP Isten nagyobb dicsőségére korunk krízissel teli világában, az Ellenforradalom diadalának, egy „új középkornak” reményében!

Írta: Szász Péter Domonkos 
Forrás: Szent Magyarországért Blog

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztelt olvasóink!
A forradalmi demagógiától áthatott és/vagy igénytelen megjegyzéseket töröljük, kérjük ennek szellemében szóljanak hozzá bejegyzéseinkhez!