2014. augusztus 1., péntek

„Aut reconquista, aut requiem.” Interjú Szász Péterrel, a Forradalom és Ellenforradalom című mű fordítójával

Plínio Corrêa de Oliveira műve.
Szerk.: Köszöntjük olvasóink nevében a fordítót! Tudjuk, jó bornak nem kell cégér, mégis arra kérjük, rövidenismertesse a Forradalom és Ellenforradalom című munkát.

Sz. P.: Köszöntöm én is a tisztelt szerkesztőt és a kedves olvasóközönséget! A Forradalom és Ellenforradalom a XX. század egyik legnagyobb, mégis hazánkban gyakorlatilag ismeretlen brazíliai katolikus gondolkodójának kiáltványa. Plínio Corrêa de Oliveira műve azonban nem egy pillanatnyi impresszió hatására született korszerű, de elavulásra ítélt alkotás, hanem kiérlelt, mégis intuíciókkal átszőtt eszmei alapvetés. Alapvetése az, hogy a korviszonyok járulékos korlátai dacára a középkori keresztény civilizáció volt lényegileg a par excellence Civilizáció, mely teljes összhangban áll a Renddel, vagyis a teremtésnek Isten által akart törvényeivel és céljával. Ezt egy gyakorlatilag hét évszázada tartó, összefüggő, intenzitásában és módszereiben változó, mégis egyre erősödő folyamat fokozatosan megfertőzte, amit a nagybetűs Forradalomként aposztrofál a szerző. Ezzel szemben jelöli ki az Ellenforradalom pozícióját: „Ha a Forradalom rendellenesség, akkor az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. E Rend szűkebb értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus királyságában, vagyis az ausztér, hierarchikus, alapvetően szakrális, antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.” (Forradalom és Ellenforradalom, II. rész II. fejezet 1. pont)



Szerk.: Milyen személyes impressziók érték a mű fordítása közben?

Sz. P.: A Forradalom és Ellenforradalom második kiadásának fordítása nagy megtiszteltetés, ugyanakkor szinte leküzdhetetlen feladat volt számomra. Mondom ezt annak ellenére, hogy a szerzőtől az első munka magyarítása (2008) is az én nevemhez fűződik, mely a Miles Christi nevű periodikában látott először napvilágot. Egyrészt a fordítással szinte párhuzamosan formálódtam magam is annak hatására, másrészt meg kellett értenem a szerző gondolkodásmódját, eszmerendszerét, fogalomkészletét. Nehezítette ezt az is, hogy bár a szerző portugálul írta művét, gyermekkorában (a brazil elit akkori szokásának megfelelően) franciául társalogtak, bizonyos értelemben francia nyelven gondolkodott, nem portugálul. Tetézte ezt az is, hogy egyik nevelőnője német volt, vele kisgyermekkorától németül beszélt. Ezen túl figyelembe kellett vennem olvasmányélményeit, azokat a katolikus közgondolkodókat, akik erősen hatottak rá, és ma gyakorlatilag ismeretlenek. Olyan nevek, mint Joseph-Marie comte de Maistre, Luis-Gabriel-Ambroise vicomte de Bonald és Donoso Cortés mellett Henri Ramière, Henri Delassus vagy Jean-Joseph Gaume. Reám a legmeghatározóbb benyomást a szerző következetes katolicizmusa tette. Ez utóbbi volt számomra a legerősebb érve a vaslogikáján túl, hogy igaza van.

Szerk.: Miben különbözik az egyéb krízisgondolkodóktól és megoldási javaslataiktól Plínio professzor és műve?

Sz. P.: Elsőként megemlítendő, hogy gyökeres választ és megoldást kínál a válságra. Válság... Igen. Ha az utcán találomra megkérdezünk tíz embert, kilenc azt fogja mondani, igen, válság van, valami nincs rendben a világban. Nem csupán arra gondolnak itt, hogy ez a földi létezés nem az örökkévalóság, így valóban állandó „krízisben” élünk, hanem, hogy valami „eltörött” bennünk és körülöttünk egyaránt. A többi krízisgondolkodó vagy járulékos okozatokra ad választ, vagy pedig a „gyökérkezelése” nem az egyetlen igazságon, Jézus Krisztuson és az ő egyetlen jegyesén, a katolikus Anyaszentegyházon alapszik. Minden vasárnap elénekeljük a „Credo”-t, de valóban komolyan gondoljuk? Hisszük, hogy Jézus Krisztus a megtestesült Ige, teljes istenség és teljes emberség egyetlen, méghozzá egyedül isteni Személyben? Ha Isten, akkor nem téved és nem téveszt meg. Azt mondta, egyedül Őáltala juthatunk el az Atyához a Szentlélekben és egyedül az egyedüli Jegyese, a katolikus Anyaszentegyház az a tárgyi valóság, amely biztosítja a szükséges külső keretet a belső katedrális felépítéséhez. Minden egyéb vallás, emberi törekvés, mely figyelmen kívül hagyja ezt az abszolút igazságot, csupán az őskinyilatkoztatás, az eredeti ártatlanság és az eredeti bűn amalgám keveréke... Alanyilag jóakaratú követőik is csak Krisztus és Anyaszentegyháza által üdvözülnek. Megtalálja-e ezt a hitet az Üdvözítő, ha visszatér? Az alanyilag katolikus gondolkodók többsége két tévedés mentén esnek el. Az egyik felük a korszellemhez akarja eklektikusan alakítani – akár jó szándékúan – a vélelmezett, de sokszor tévesen ismert katolikus hitét. A másik felük pedig nem veszi figyelembe, hogy nincs és soha nem is volt az ún. „tiszta természet állapota”, mivel az emberi természet a természetfelettire diszponáltan alkottatott meg. Az isteni kegyelem nélkül tartósan képtelen az ember a természettörvény megtartására. Ezért minden szekularizációs, naturalista ideológia, ha kríziskezelőként is lép fel, szükségszerűen bukásra van ítélve. A Forradalom is két sebességfokozatban működik. Az élcsapat mindig előre rohan, ahogy Münzer a protestáns forradalom idején, vagy Babeuf a francia forradalom idején. A közvélemény lassabban halad, és sokszor a forradalmi folyamat mozdonya elszakad egy-egy kanyarban a szerelvénytől. Ilyenkor lép fel az áljobboldali álmegoldása a Forradalomnak, s a kocsikból kikászálódó utasok nem veszik észre, hogy a járulékos ellenforradalmi jelszavak homlokzata mögött a vonat iránya azonos, bizonyos kerülőutakon. Ennek célja, hogy diszkriminálja az ellenforradalmi jellegű attitűdöket (amikkel megtéveszti a potenciális ellenforradalmárokat), vagyis a homlokzatot, mivel az áljobboldali vakvágányra terelés célja mindig ez. A legnagyobb a jóhiszeműség pontosan az ilyen bonapartista és neobonapartista csoportosulások tömegemberében, akik a Rend, az Igazság, a Hősiesség helyreállítását várják, azonban nem ismerik és nem élik a tényleges katolicitást. Fontos felismerése még Plínio professzornak, hogy a Forradalom mögött végső soron az Őskígyó és az Antikrisztus áll, szemben a Szűzanyával és Gyermekével. Ez a két tábor, ami küzd egymással kibékíthetetlenül. Vannak összeesküvések, van rosszhiszeműség, de ezek csak okozatok és eszközök. Ki lehet iktatni emberi erőfeszítéssel bizonyos zenészeket, magát a karmestert vagy az egész zenekart, de a sátáni menedzsert nem. Ezen kívül a forradalmi folyamat titkos háttérerőinek vegyészei csak felismerik azt az almot, amin keresztül tudják generálni célkitűzéseiket. Ezért fontos a hajlamok, avagy a tendenciák forradalmi mélyrétegének hangsúlyozása. Az áteredő bűn miatt az emberben, minden emberben két Achilles-ín található, amit a Forradalom mérgezett nyila célba vesz: az egyik a szellemi-lelki gőg, mely egalitarizmusba torkollik, a másik pedig az anyagi-testi érzékiség, mely liberalizmusba torkollik. A „gőg” itt nem tévesztendő össze a legitim büszkeséggel, s az „érzékiség” sem valamiféle testiség-ellenességgel. Az eszmék és a tettek forradalmi réteglemeze mind-mind a tendenciákra épül. Ezt kiválóan felismerve a művészeteken, a divaton, a közoktatáson és a tudatiparon keresztül hangolják, manipulálják, készítik elő az embertömeget az újabb eszmei és tényleges forradalmi lépcsőfokra. Plínio professzor nem a gombhoz varrta a kabátot, hanem a kultúra és a civilizáció következetesen katolikus alapú felépítését hirdette meg. Nem véletlen vésték sírkövére állandó önmeghatározását: „Vir totus Catholicus et Apostolicus, plene Romanus.” (Egészen katolikus és apostoli, teljesen római férfi.)

Szász Péter, a Lengyelországban szervezett nemzetközi ellenforradalmi konferencián.




 
Szerk.: Plínio professzor azonban nem csupán a gondolatok, hanem a tettek embere is volt. Fogalmazhatunk úgy, hogy a gondolat tetté vált életében. Mi tekinthetünk a legnagyobb tettének, mintegy a Forradalom és Ellenforradalom megtestesülésének?

Sz. P.: T–F–P. Ebben a három betűben benne foglaltatik: A Hagyomány, a Család és a Tulajdon Védelmének Társaságai. A Forradalom által közvetlenül támadott három társadalmi alapérték lett az ellenforradalmi akció szervezeti keretéül szolgáló mozgalom latin mozaikszava: Traditio, Familia, Proprietas.

Szerk.: Mit lehet tudni a TFP-ről, van-e magyarországi képviselete?

Sz. P.: A TFP a világ számos országában – különböző nevek alatt – képviselteti magát, mindenhol közvélemény-formáló erőként a természettörvény és a katolikus igazság védelmében harcol. Fantasztikus volt részt vennem idén júliusban – immár másodszor – a TFP nemzetközi nyári akadémiáján, a lengyelországi Niepołomicében. A világ számos országából, a nemzeti sajátosságok tarka kavalkádjában mégis összedobbantak szíveink. Megerősítést nyert mindenki, hogy nem vagyunk egyedül. Ezen kívül kiváló elméleti és gyakorlati előadásokon vehetett részt az immár 15 fős magyar delegáció. A hazai képviselet kialakítása folyamatban van...

Szerk.: ...Amiben Önnek meghatározó szerepe van. Nemde?

Sz. P.: Én csupán gyarló eszköz-ok vagyok. Ha tetszik, próféta, amit szó szerint „szóvivőnek”, vagy „szószólónak” lehet magyarítani. Igen. Szeretném a Szót, az örök Logoszt hordozni, a „Szót szólni”, Őt felmutatni: ez az egész nyugati keresztény civilizáció és közte Mária Országa megújulásának egyetlen záloga. Aut reconquista, aut requiem. Győzelem, vagy halál. Ez a háború totális spirituális harc az istenellenes Forradalom és az Ellenforradalom között. Ezt vagy teljes szívvel-lélekkel végzi az ember, vagy sehogy. Egy melkita katolikus barátom, aki a közel-keleti keresztények legkiválóbb hazai szószólója mutatott be túlzó szavakkal a TFP képviselőinek másfél éve, mondván, én vagyok az ő emberük, a harcos katolicizmus meghatározó hazai alakja... Az ausztriai TFP vezetőjének, Carlos Eduardo Schaffernek elévülhetetlen érdeme a hazai szervezet meghonosításának előkészítése, amibe lengyel barátaink – a hagyományos lengyel-magyar testvériség szellemében – teljes erőfeszítéssel beszálltak. Sok minden meghatároztam, ez igaz. Általánosságban van egy nagyon is ellenforradalmi elvem a közösségek szerveződéséről. A prófétát Isten keni fel. Ha Istentől van hivatása, elvethetik, szegletkővé lesz, meg is ölhetik, ügye győzni fog, ha nem, magától elenyészik tevékenysége. Az ember önnön bűnös és jelentéktelen voltának tudatában rendelje magát alá az isteni akaratnak, és az isteni fényben való önismeretnek. Ezt megerősíti egy objektív tömeglélektani igazság is. Ha közösségiesedésre kényszerítünk egymást nem vagy alig ismerő embereket (életszerű példa utasszállító hajó hajótörése egy lakatlan szigeten), természetszerűleg kialakul a hierarchicitás és monarchicitás, mondhatni szervesen. Nekem mindig volt egy kísérleti alapelvem a kialakuló szervezeti rend hiteles és szerves voltának megítélése végett: a vezetést feltételező tekintély (auctoritas) – legyen akár gyakorlati, életkorból, tapasztalatból, hagyományból vagy személyes fellépésből eredő – spontán kialakul-e, vagy erőlködni kell ezért. Ennek kísérleti igazolásához szükséges bizonyos passzivitás. Ezt megerősíti, ha ellehetetlenítési konspiráció, vagy bagatelizálási kísérlet történik, hisz akkor is az illető az a tengely, akihez képest mozog az egész rendszer. Az Üdvözítőt követem, ki mindig „nyíltan beszélt”. Aquila non captat muscas. Ha az embernek van hivatása a gondviselő Istentől, az ilyen, esetlegesen jelentkező zökkenők csak megerősítik, de össze nem törik. Isten kegyelme irgalmas olajként elsimítja az emberek közötti egyenetlenségeket, hogy harmonikusan álljanak össze erős bástyává az Ellenforradalom erődjének falán. Ez a mi hatalmas segedelmünk és előnyünk az ellenoldallal szemben, ezért is kerülte el formálódó közösségünket idáig ez a farizeusi, „fogást kereső” szellemiség. Optimista vagyok, kiváló közösség alakul, ami a hazai ellenforradalmi munka élcsapatává válván gránitszilárdságú szegletkőként minden vihart és támadást sikeresen ki fog állni Isten kegyelméből a Szűzanya pártfogása alatt.

Szerk.: Köszönjük szavait, sikeres munkát! Éljen az Ellenforradalom! Éljen Mária Országa!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztelt olvasóink!
A forradalmi demagógiától áthatott és/vagy igénytelen megjegyzéseket töröljük, kérjük ennek szellemében szóljanak hozzá bejegyzéseinkhez!