ERNST JÜNGER MAXIMÁI

Az alábbiakban a neves német filozófus és író, a konzervatív forradalom egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a maximái olvashatóak, mellyel egy sorozatot is szándékozunk indítani. Ernst Jünger (1895 - 1998) itthon elsősorban szépíróként debütált (A márványszirteken, 2004), e mellett pedig kisebb lélegzetű írásai jelentek meg politikai folyóiratokban. Jünger meghatározó élménye íróként és filozófusként is a háború és a béke viszonya volt, ahogyan ezt megfogalmazta egyszer; "Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen. (...) Ott kell állni, ahol a rombolás nem végpontnak számít, hanem előzménynek". Végigharcolta az első világháborút, a második világháborúban azonban azonban egy idő után nem vehetett részt, mert nem számított megbízható személynek a nemzetiszocialista vezetésnek. Visszatérő vezérgondolata egy új társadalom létrehozása volt, amelyben a harcos és a munkás valamennyire mitizált, szimbolikus alakjai körül képzelt el. Jüngernek egy alig ismert oldalát kívánjuk bemutatni az alábbi maximákkal, melyek egy klasszikus, kicsit sztoikus bölcselkedőt varázsolnak elénk, aki egy-egy jól sikerült esszenciális mondattal próbálja megragadni a létezés fontos momentumait.

Itt-lét és Így-lét (*)

Az embereknek mindig is többet ért Itt-létük, mint Így-létük: a sorsvonal, annak hossza, szerencséjük és balszerencséjük többet ért, mint a sors voltaképpeni tartalma, jelentősége. A hatalom fontosabb a belátásnál, a gazdagság a jellemnél, az élet hossza annak tartalmánál és a látszat az elidegeníthetetlen önvalónál.

Az ember kudarcát kiterjeszti a környezetére is, a természetre, sőt talán a világegyetemre is. Ennek fő oka a kíváncsiság, amelyet az arcátlanság követ.

Amit az ember kieszel, ismét csak rá hullik vissza.

Néha erényeink és hibáink is visszaütnek ránk.

Annak sorsa, aki csak fedezékből hajlandó elmélkedni, az lesz, hogy túlszárnyalják.

Nem törünk ki még a legbensőbb korlátaink közül sem, így változásra sem vagyunk képesek. Bizonyosan formáljuk magunkat, de csupán korlátaink között, egy kijelölt körön belül.

Az ember az, aki megváltoztatja magát, nem az idő.

Szenvedélyeink a lázhoz hasonlatosak; meglehet, fertőzés által ragadnak meg minket, majd elhagynak és a távolságban térnek vissza.

Az ember kevésbé vágyik megértésre, mint inkább arra, hogy, ami érthetetlen számára, megvetendőnek tűnjön.

Megházasodott. Úgy vélem, első alkalommal azt tapasztalhatta, hogy olyanok vagyunk, mint a kakas a csirkeólban, a legvonzóbb nőkkel éppen ekkor találkozunk.

Egy jó fiziognómus úgy olvas az arcokban, mint (más) a képeskönyvekben. Ez az ajándék megfizethetetlen, noha elérhet egy szintet, amikor, az abszolút halláshoz hasonlóan, fárasztóvá válik.

Mindig is roppant fontos feladatnak tekintettem, hogy egy embert meggyőzzek arról: ő maga egy csodálatos létező és csodálatos erők felelős hordozója.

Az ember olyan képességek birtokosa, amelyeket zárt rendként hordoz. Nem rendelkezik felettük jobban, mint a szükségletei felett.

Miért panaszkodnak oly’ sokan arra, hogy alábecsülik őket? Ennek ellentéte még rosszabb lenne.

Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit leszakítanak. 

A női energia erősebb a férfiúinál, még akkor is, ha láthatóan kevesebb. Áthatóbb, kevésbé illékony, hatékonyabb. Rugalmasabb, mégis keményebb, mint a híres acélpenge. Azonban, az acélhoz hasonlóan, nem kezdettől fogva rendelkezett ezzel az erénnyel, hanem megszerezte azt, midőn a hideg fürdőben megedzették.

A széplelkek az értelmiségi nő természetes prédái.

A bátorság alapja kétség kívül leginkább a nyugodt természet, amely az állhatatosságban, kitartásban és megingathatatlanságban ismerszik meg. Ahogyan egy ennyire minőségi elem kiemelkedik még a legsúlyosabb veszély bátorságából is, mintegy szembeszállva a beláthatatlan túlerővel.

A gyengeségnek vannak fény- és árnyoldalai; fogékonnyá tesz bennünket a jóra és a rosszra is. Amikor gyengék vagyunk az emberek, az állatok, a baktériumok és a betegségek mind ránk támadnak, csakúgy, mint a kísértések. 

Az eufória tekinthető egyfajta szabadságlevélnek, amely a szellemet szabaddá teszi a természettől.

Olyan mértékben emelkedünk, amely mértékben terheinket ledobjuk.

Az igazi lustaság a paradicsomi erények közé tartozik, amelyben rajtunk kívül csupán a macskák részesülnek. 

Olyanok vagyunk, mint azok a felnőttek, akik arrogánsan törnek keresztül a vásári forgatagon, keresztül az élők világán, amelyben egyedül a gyermekek a valódi emberek. 

A gyermekek isnhez hasonlatosak – a világ rendben lenne, ha mi követnénk őket, ahelyett, hogy ők követik a mi példánkat.

A gyermekekben még megvan a világ-géniusz lehelete, amelyet később el fognak veszíteni.

Itt-lét és Így-lét (*)

...mivel minden zűrzavaros, számára éppen ez a normális. Valóban, az első naptól kezdve korlátozza őt az apa és az anya, az állam és a társadalom. Ezek az őserő kiszipolyozói és megcsapolói, melyek elől senki nem menekülhet; ebbe bele kell nyugodnunk. Ám az anarchia titkos alapként megmarad, legtöbbször hordozója számára sem tudatosan. Lávaként törhet ki belőle, amely megsemmisítheti, szabaddá teheti őt.

A művészi éppenséggel a vegetatív, nem pedig az állati létezésünkhöz tartozik. Ezért sokban függ az időjárástól is. Nem tudjuk edzeni sem, fenyegetés nem kényszerítheti fizetség benyújtására. Az igazi toll soha nem válhat eladóvá.

A gyengék, az achilles-sarok, a hársfalevél iránti ösztön. Kiszimatolja az elrejtettet, érzi, hogy az elrejtő, a meztelenség, de még a rejtély sem a legközelebbiből leplezhető le. Az erős így különösen veszélyben van. Ebben az értelemben Krimhilda Hagen bűntársa – amennyiben egyáltalán beszélhetünk bűnről.

Amíg sakkozunk, azoktól a lépésektől függünk, amelyekkel az ellenfél feláll. Ez megváltozik akkor, amikor többé nem a játszmáról, hanem magáról a játékról kezdünk el gondolkodni. Ekkor az ellenfél lépései is más, élesebb fényben tűnnek fel. 

Az emberi nagyság felülmúlja a mesterségbeli tudást. 

Mindig a mellékes dolgok azok, amelyeken keresztül az ember elárulja magát, a jóban és a rosszban is.

Elsősorban a nevetésben láttuk mindig is annak próbakövét, hogy felismerjük az egyes ember sajátosságait és különböző jellemzőit.

Felháborodás. Sebezhetővé válsz tőle, letéve a fegyvert.

Az emberi szellem sokáig érezte azt, hogy változásra szorul. Ám az emberi természet olyan alkattal bír, hogy a bepillantás a lényegi bekövetkeztébe nem elégíti ki – mindenekelőtt a fájdalom az, amelyet megtanul.

A valódi konzervatívok azok, akik sem a romantikát, sem a legcsekélyebb elragadtatást nem engedik meg maguknak, s nem is érzik szükségét ezeknek. „Res, non verba” – így szól az ő törvényük.

Valamennyi nagy apa-fiú konfliktusban az apa testesíti meg a teret, a fiú pedig az időt. Az apa a kék, a fiú pedig a vörös szín. Az apa, a ház ura, az alaptőkéből él, a fiú pedig e világ forgalmából és a kamatokból. Ő a változtató.

Ahogyan Rousseau-val ellentétben én nem gondolom azt, hogy az ember természetétől fogva jó, úgy gondolom viszont, hogy természeténél fogva derűs. Erre utal az is, hogy míg a jóság nem, a vidámság ellenben növekszik, ahogy a civilizáció központjától a pereme felé fordulunk. Hasonlóképpen, a gyermekek nem jobbak, de vidámabbak, mint a felnőttek. A gondviselés nagy ajándéka ez.

Az ember olyan lény, amely természeténél fogva képes a nevetésre és az énekre, s úgy élvezi itt-léte szerencséjét, ahogyan a növény élvezi a nap sugarait.

Létezik olyan megtévesztés, amely nélkül az ember nem lenne képes élni. Ha az igazság ránk kiált, alvajáróként zuhanunk el.

Mert mi az elme megértése a szívével szemben?

Huxley-nál az alábbiakat figyelemre méltó megfontolásnak találtam: „Soha nem lenne rosszul viselnünk azt, amelyhez olyan közel érezzük magunkat, hogy nevet adunk neki, máskülönben mintát állítunk a sorsnak, amely alapján az elrendezi az eseményeket.”.Ez leírja azt módot, ahogyan a nép embere a „hivatást” nevezi, s amelyhez ma milliók kötődnek. A szellemi sokszínűség, a katasztrofális jövő részleteiben való elmélyülés, egyszóval a félelem, tönkreteszi a boldogulás finom rétegeit és a magabiztosságot, így téve védtelenné bennünket. Különösen aggasztó ez egy olyan állapotban, amelyben az eszközök ismerete megerősíti és megőrzi ezt a réteget, mindenekelőtt azért, mert az imádság ismerete viszont már rég elveszett.

Minden biztosíték és növekvő érték mellett, melynek biztonságot tulajdonítunk, hiányoljuk a végsőt, a bizalomét, legyen az az emberek közötti, avagy a gondviseléssel szemben. Mindkettő a valódi rend jellemzője.

Létezik a félelemnek egy olyan foka, amely úgy tűnik, mágnesesen vonzza magához a balszerencsét – meglehet, úgy viszonyul a dolgokhoz, hogy máris egy eljövendő és elviselhetetlen árnyékot vet, amely megbénítja az akaratot és elszorítja a szívet. Az érzelgősség fokozása, amely megnöveli a félelmet sokkal gyakoribb, mint az átszellemülés, mely a félelemtől megszabadít.

A mértékből és a módból, ahogyan a szellem átadja magát a pániknak, ismerszik meg annak méltósága.

Az ember menekülés iránti vágya nem a semmiből érkezik. Minden kijáratnál ott vár ránk. A menekülés önmagában, mint mozgás, végzetes lehet.

A remény emberi-földi és a tökéletlenség jele. Ám az már egy magasabb állapot, amelyben a tökéletlenséget felismerik. Amit ma haladásnak hívunk, szekularizált remény: célja földi és jól beláthatóan időbeli.

A megbánás pozitív formája az elszalasztott alkalmakra irányul.

Elvesztettük az önmagunk iránti tiszteletet, és ezzel vette kezdetét minden gonoszság az emberek között.

A hallgatás gyakran erősebbnek tűnhet az ellenkezésnél, különösen olyan személy esetén, akinek sok mondanivalója van.

 Néhányan többet képesek kifejezni hallgatásukkal, mint mások az ékesszólásukkal.

A hallgatás egyetlen pillanata minden szavakkal elmondhatónál mélyebb harmóniát teremthet.

A hallgatás mélyebbre elér a szónál.

Fordította: Németh Bálint.

 Forrás: Ernst Jünger - Tagseite, Nachtseite - 

Maximen und Gedanken aus dem Werk; 

Ausgew. v. Katharina Ayen; 1996.

(Forrás: Regnumportal.hu)