2015. március 12., csütörtök

Szabad Monarchiák Igaz Törvénye (1.)


A most olvasott írásban VI. JAKAB skót király 1598-ban elkészített »Szabad Monarchiák Igaz Törvénye« című munkájáról ejtünk pár szót, melyben JAKAB az isteni jogalapú monarchiát mutatja be. Ennek a tárgyalásához és megértéséhez azonban először át kell tekinteni az abszolutista eszmerendszert, a hatalom eredetéről vallott nézeteket, a korszakot és a királyok isteni jogalapjáról [the divine right of kings] alkotott véleményeket.

Az abszolutizmus szó csak a XVIII–XIX. század fordulóján jelent meg, tehát nem létezett abban a korban, amire használták. Ebből kifolyólag külön tárgyalandó az elméletet, ami már a XVI. században létezett, és annak gyakorlati megvalósulása, ami csak a XVII. század közepén következett be, és amely ekkor sem volt teljes s nem is lett az [a későbbiekben sem, ahogy D. PARKER is mondja: »az abszolutizmust mindig csak építgették, de sohasem épült ki.«I Ezek az elméletek először Franciaországban és Angliában jelentek meg, ahol ez az eszme valójában nem tudott gyökeret verni.
Francia földről származik az abszolutista elmélet atyja, JEAN BODIN is, akinek a nevéhez fűződik még a szuverenitás [maiestas] fogalmának megalkotása, ami az állam állandó és abszolút hatalmát jelenti, és ami az uralkodóban testesül meg. Szerinte
ugyanis minden államban léteznie kell egy legfelsőbb, kizárólagos, megfellebbezhetetlen
törvényhozó hatalomnak; és ahol ez nincs meg, ott tulajdonképpen még államról
sem beszélhetünk. A szuverenitás tanát BODIN a Hat könyv az államról [1567] című művében fejtette ki, melyben összehasonlította a különböző állam- és jogrendszereket, és ezzel bizonyította a szuverén uralkodó szükségességének a meglétét. Meghatározta továbbá a szuverenitás jegyeit is, melyek a következők: a törvényhozó hatalom, a hadüzenet és békekötés joga, a magasabb tisztviselők kinevezése, a legfőbb bírói fórum, a kegyelmezés, a hódolat fogadása, a pénzverés, a súlyok és mértékegységek megállapítása és az adókivetés.(II) BODIN a legjobb kormányzati formának a monarchiát tartotta, itt valósítható meg leginkább a szuverenitás.
Azonban az általa használt »abszolút hatalom« kifejezést már a XIII. századi kánonjogászok is használták a pápa hatalmának a leírására: »potestas absoluta«(III), és ennek alátámasztására a Biblia mellett felhasználták a római jog két formáját is:
»Quod principii placuit legis habet vi vigorem« [Ami a császárnak tetszett, az törvény erejével bírt], »Princeps legibus solotus est« [A princeps fel van old(oz)va a törvények alól].(IV) Tehát az abszolutista uralkodók teljes hatalommal rendelkeztek az országukban. Azonban rájuk is vonatkoztak az isteni és a természetes törvények, amelyekről később még részletesebben is szó esik. Ezeken kívül a fundamentális törvényeket is be kellett tartania. Ilyen volt Franciaországban az úgynevezett »szálitörvény«, amelyben a trónöröklést szabályozták.(V)Így tehát bizonyos jogok vonatkoztak
az uralkodóra is, és ő csak a pozitív –, azaz a tételesen lefektetett – törvényeket változtathatta meg, ezért az abszolút hatalom nem azonos a zsarnoki vagy korlátlan hatalommal.(VI) Ezen megállapítások viszont csak a nyugati területekre érvényesek – teljesen más volt a helyzet Oroszországban, ahol a XVIII. századig ismeretlen volt mind a római jog, mind a természetjog, és nem léteztek fundamentális törvények sem. Az új ideológia csak NAGY PÉTER(VII) korában jelent meg, melynek bizonyítéka a cár uralkodása alatt kiadott »Az uralkodó akaratának a joga állama örökösének meghatározásában« című mű, amely még mindig nem kapcsolható teljes mértékben a nyugati abszolutizmushoz.


Most röviden a hatalom eredetéről és az államról vallott nézetek áttekintésére kerül sor. Az állam, mint intézmény már az ókori görögöket is foglalkoztatta [PLATÓN], s nem volt ez másképp a középkorban sem, amelyre a kereszténység igen erősen rányomta bélyegét. AUGUSTINUS szerint az állam eredete a bűnben keresendő, és a bűn féken tartására hozták létre, tehát az állam »szükséges rossz«. A XIII. században viszont AQUINÓI TAMÁS ellentétes véleményt képviselt, szerinte ugyanis az állam egy természetes közösség, nélkülözhetetlen dolog [ARISZTOTELÉSZ], természetes módon keletkezik és mindenfajta állam ugyanolyan létjogosultsággal bír, az állam célja a közjó [bonum commone]. Ő már nemcsak a hatalom eredetét, hanem a célját is vizsgálta. A XVI. században a jezsuiták is az ő tanait újították föl. Isten nem közvetlenül alapította meg az államot, létrejöttének szükségessége beleíratott az emberi természetbe.

A hatalom eredetéről is több nézet alakult ki: származhatott a néptől, hódítás vagy bitorlás útján; a leggyakoribb nézet azonban a királyok isteni jogalapja volt, ezáltal az uralkodó hatalma közvetlenül Istentől származik.(VIII) SEVILLAI IZIDOR szerint a királyság egy Isten által rendelt hivatal, aminek a közhasznot, az igazságosság eszméjét kell szolgálnia. A királyok isteni jogalapja alapvetően keresztény szemléletet tükrözött, a Bibliát vette alapul, de nem tagadta a jogi korlátok meglétét sem.
Az uralkodó csak Isten előtt volt felelős, a trónjáról sem alattvalói, sem más hatalom nem vehette le, a neki való ellenállás Isten ellen való vétek. Az uralkodók ezáltal próbálták védeni hatalmukat, a történelem folyamán azonban többen elvetették ezt a nézetet. A XI. század végén egy MANEGOLD nevű szerzetes szerint szerződés [pactum] van az uralkodó és a nép között, ha az uralkodó zsarnokká válik, akkor a népnek joga van az ellenállásra. Az uralkodó letételéhez a pápának föl kellett mentenie az alattvalókat hűségesküjük alól. AQUINÓI TAMÁS a zsarnokság kérdésében megosztottabb volt.


 Ő másként értelmezte azt, ha valakinek nem volt joga a trónhoz [trónbitorlás], és azt, ha egy törvényes uralkodó vált zsarnokká, ugyanis az utóbbinak már nem lehetett ellenállni. LUTHER
MÁRTON szintén a keresztények istenétől eredeztette a hatalmat. Ezért tanításai szerint egy zsarnok bosszúja ellen csak elmenekülni lehet, az aktív ellenállást tiltotta, mivel az az isteni akarat ellen való. Ezen véleményüket a reformátorok az 1530. év végén tartott torgau-i gyűlésükön változtatták meg, és átvették a katolikusoktól a »Vim vi repellere licet!« [»Erőnek erővel ellenállni szabad«] elvet.
A protestáns kánonjogok, amik a római jogra épülnek, két alapesetet állapítanak meg: ha valakit a hite miatt támadnak meg, annak vállalnia kell a vértanúságot, azonban ha a támadásnak más oka van, akkor ellenállhat, hiszen az önvédelem joga egyetemes emberi jog, és ezáltal a társadalmat együttesen is megilleti az önvédelem joga. Erre a következtetésre KÁLVIN JÁNOS jutott PÁL APOSTOL azon kijelentése alapján, hogy »Nem hiába viseli a fejedelem a kardot!«, ugyanis a Bibliában nincs leírva az, hogy kit nevezhetünk fejedelemnek. Ezért a társadalom –, ha valamilyen zsarnok uralma alatt áll – kereshet segítséget, és fordulhat [például] egy tartományi fejedelemhez, hogy az álljon az élükre. KÁLVIN a betegség példájával is ezt próbálta bizonyítani: a betegség sátáni eredetű, de az Úr valamiért ezt megengedi; valamilyen célja van vele, azonban ha a betegséget gyógyítjuk, azzal nem lázadunk fel Isten ellen, sőt: kötelességünk a gyógyulás útját keresni. A skót reformáció vezére JOHN KNOX volt, aki egy időre KÁLVIN Genfjében talált menedéket, és a népfelkelést is megengedhetőnek tartotta a katolikus uralkodók ellen, kivált ha azok asszonyok.(IX) A szintén skót származású GEORGE BUCHANANT nevezte WILLIAM BARKLEY a »királygyilkosok« legfőbb szószólójának.(X) A »királygyilkosok « mindig is aktív ellenállást tanúsítottak a zsarnok uralkodókkal szemben, mivel szerintük az uralkodók a néptől nyerték el hatalmukat, így tehát ellenállhatnak nekik. Az 1599-ben kiadott Fejedelmi ajándék [Βασιλικὸν aῶρον] című munkájában I. JAKAB arra utasította fiát, hogy tiltsa be az ő könyveiket, ezzel utasította el a társadalmi szerződés gondolatát. A »divine right« fontos eleme még, hogy az uralkodó parancsait addig teljesíteni kell, amíg azok nem ellenkeznek Isten törvényeivel.(XI) Itt térhetünk ki a már említett isteni és természeti törvényekre. Az isteni törvények [lex Divina] azok az előírások, amelyeket a Biblia tartalmaz. A természetjog [lex naturalis/ius naturale] azokat a természetszerűleg maguktól értetődő, a józan, azaz a természetes ész [ratio naturalis] által diktált íratlan, univerzális, normatív szabályokat jelenti, amelyek a pozitív jog [azaz a tételesen lefektetett törvények] felett állnak, és ezáltal korlátozást jelentenek a mindenkori hatalom számára. A keresztény felfogás szerint a természetjogi normatívákat Isten írta bele az emberbe a teremtéskor, és ezeket az ember a józanész segítségével felismerheti. Ezen íratlan elvek legfőbb pontjai pedig a kereszténység tanítása szerint azonosak: Isten morális törvényeivel, azaz a Tízparancsolattal.(XII) A XVI. századi jezsuiták foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy vajon hogyan élhettek az emberek eredetileg. Valószínű, hogy csak a természeti törvények vonatkoztak rájuk, tételesen lefektetett emberi törvények nem voltak, minden ember egyenlő volt. Azt keresték, hogy az emberek mikor adhatták fel szabadságukat. A ius naturale ugyanis nem követeli meg azt, hogy a nép megtartsa magának a hatalmat, ezt átruházhatja egy személyre, ez a magyarázata annak, hogy miként válhat valaki egy legitim politikai közösség vezetőjévé, azonban így a legitimitás isteni eredetű, nem pedig a néptől származik.
A természeti törvény/jog Angliában különösen fontos szerepet játszott. Itt a kontinenstől eltérően nem alkalmazták a római jogrendet, legalábbis a belügyekben nem. A külkapcsolatok fenntartásához azonban ennek az ismeretére is szükség volt. Az angol jogrendszer a természeti törvényekre épült, ősi alkotmánya a common law [közös-jog], ami egyesíti a szokásjogot és az országos jogot.(XIII) Ez egy »íratlan« jogrend, ami nem jogbizonytalanságot jelent, íratlan, mert a szokásjogból táplálkozik, s ezek azáltal emelkedtek törvényerőre, hogy »emlékezet előtti« idők óta fennálltak és beváltak, ezért nem is változtattak rajta.(XIV) A parlament az ország legfőbb bírósága volt, ahol nem hoztak létre új törvényeket, hanem csak írásba foglalják az amúgy adott természeti törvényeket. A királyok isteni jogalapjának fontos eleme még a trónöröklés rendjének szabályozása, a hatalom szent jellege, valamint az uralkodó hasonlósága Istenhez.(XV) Az öröklés rendje a leszármazáson alapult, az uralkodó az öröklés útján kapta meg a hatalmat, de nem az elődjétől, hanem Istentől, ettől a jogtól nem lehetett megfosztani, egy király uralkodásának csak a halál vethetett véget, ekkor szállt át az örökösére. A XVI. században született meg az isteni jogalapon nyugvó monarchia elmélete.(XVI) Vita tárgyát képezte az a feltevés, hogy a pozitív jog felett áll-e. Ez nem tagadta a jogi korlátok létezését, az isteni jogalap csak a hatalom eredetét ismertette, és nem az uralkodó és a jog viszonyát.(XVII)

A hatalom eredetéről vallott nézetek során meg kell említeni ROBERT FILMER nevét, aki azonosította az atyai és az uralkodói hatalmat, ezt nevezzük patriarchaizmusnak. Fő műve: a Patriarcha. A királyok természetes hatalmának védelme a nép természetellenes szabadsága ellen [Patriarcha. The Natural Power of Kings Defended against the Unnatural Liberty of the People]. A Biblia minden lényeges információt tartalmaz az emberről és a társadalomról. Ádám megteremtése után minden az ő hatalma alá tartozott, és ezzel Isten azon szándéka nyilvánult meg, hogy a
későbbiekben is egy ember uralkodjon. Ezen feltevéseit összekapcsolta BODIN szuverenitáselméletével, így a király úgy uralkodott, mintha népének atyja lenne: korlátlan, elévülhetetlen, isteni, örökletes, szuverén hatalommal.(XVIII) Az isteni jogalapú királyság eszméjét vallotta a németalföldi származású HEDRIAN SAVARIA Az uralkodás hatalmáról és a keresztényi engedelmességről [De imperandi autoritate et Christiana obedientia] című művében JEAN BODINt követve vallja az uralkodók szuverén hatalmát, azt, hogy ők az emberi törvények fölött állnak, hiszen
csak így alkothatnak törvényeket. Tagadta GEORGE BUCHANAN nézeteit, miszerint az ember szabadnak születik. Már születésekor apja alá van rendelve. Az elsőszülöttségi és az örökletesség isteni jogalapját a Teremtés Könyvéből vezette le.(XIX)

A szerződéselméletek(XX) a XVII. században bontakoztak ki. Alapelemük az a feltevés, hogy létezett természeti állapot az államot és a társadalmat megelőzően. Kétfajta szerződés létezett: a társulási és az alávetési, az előbbiben az emberek önként hozták létre a szervezett társadalmat, a másik változatban pedig már a társadalomban élők kötöttek szerződést az uralkodóval. Ennek alapján a nép a zsarnokká vált uralkodót eltávolíthatja a hatalomból. Ez a XVII–XVIII. századi gondolkodás elég történetietlen magyarázatot ad mind az állam, mind a társadalom létrejöttéről, csak »érvek«-et
szolgáltatott a politikai kötelességek és jogok magyarázatához. E szerződéselméletet egészíti ki az ius naturale, mely bármely emberi intézménytől független, mindenkire egyformán érvényes, ideális törvény. A németalföldi születésű HUGO GROTIUS [1583–1645] A háború és béke jogáról
című értekezésében meghatározta a természetjog [ius nature] fogalmát, és azt elhatárolta az emberi erkölcstől és a pozitív jogtól. Ez már nem Isten, hanem az ész és a ráció parancsa. Az isteni jog [lex Divina] alatt áll, mert Isten kötelezővé tehet olyasmit is, ami a természettől fogva nem kötelező. A szerződésre való hajlam a természetből, az isteni törvényekből és a Szentírásból ered, ebben látta az állam és az emberi jog létrejöttének a forrását. Megtartásának kötelezettsége az előbb említett természetjogból fakad. A főhatalom – szuverenitás – kérdésében azt a nézetet vallotta, hogy a szuverén nincsen más jogának alárendelve, tagadta, hogy a király és a nép között kölcsönös viszony állna fönn, ezáltal tiltotta az uralkodó elleni felkelést, és eszményi államként a patrimoniális királyságot tekintette. A szerződéselmélet másik nagy rendszere THOMAS HOBBES nevéhez fűződik. Az ember meghatározó tényezőjeként az önfenntartásra törekvést és a többiek feletti hatalom
megszerzését mutatja be. Fő művének [Leviathan] kiindulópontja a természeti állapot, a »mindenki harca mindenki ellen«. Az értelem [természet] első törvénye szerint mindenki a békére törekszik, de ha ez nem sikerül, akkor joga van harcolni és megvédeni önmagát. A második természeti törvénye értelmében ennek a két dolognak [béke, önvédelem] az érdekében az embereknek minden jogukról le kell mondaniuk. Az embereket a természeti törvény készteti a szerződéskötésre – fennmaradásuk
érdekében. Államának lényege, hogy minden ember egymással köt kölcsönös megállapodást, és az alapján megbíznak egy személyt, tehát a szerződés értelmében a megállapodás nem a közösség és az uralkodó között jön létre, az egyes emberek egymás között állapodnak meg a hatalom átruházásáról, és a szuverént teljes jogkörrel ruházzák föl, így az uralkodó nem köt szerződést, ezáltal az uralkodó elleni lázongás sem megengedett, hiszen az uralkodást nem köti semmiféle emberi jog. HOBBES nem tartotta megengedhetőnek a világi és az egyházi hatalom megkülönböztetését, szerinte az egyházat a világi hatalom alá kell rendelni. Az uralkodó, mint Isten alattvalója, köteles megtartani a természeti törvényeket. JOHN LOCKE [1632–1704] arra a következtetésre jutott – HOBBEStól eltérően –, hogy az állam szuverenitásához nem szükséges az abszolutista államforma. Az 1690-ben megjelent Két értekezés a kormányzatról című fő művében a polgári demokrácia igazolására alkalmazta a természetjogot és a szerződéselméletet. Az emberek a kezdeti természeti állapotban a szabadság és az egyenlőség állapotában éltek, nála már nyoma sem volt a hobbesi élethalálharcnak. Már ebben az állapotban fontos szerep jutott a tulajdonnak, ami tehát már az állam megalakulása előtt létezett, az állam létrehozásának szükségességét pedig éppen a tulajdon, a biztonság és a béke érdekében vetik föl, majd ezt követően két szerződést kötnek: először is mindenféle kényszer nélkül létrehoznak egy politikai közösséget, a másik szerződésben pedig átruházzák a hatalmukat a kormányzatra. LOCKE elvei hamar népszerűvé váltak egész Európában, és nagy hatást gyakoroltak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra is. A XVIII. század egyik legjelentősebb† politikai gondolkodója JEAN–JACQUES ROUSSEAU [1712–78] is elfogadta a természeti állapotot, amit a boldogság korának is tartott, és egyben megkérdőjelezte a fejlődés értelmét. Ennek ellenére tisztában volt azzal, hogy az eredendő egyszerűséghez nem lehet visszatérni, »a fejlődés« nem visszafordítható. ROUSSEAU társadalmi szerződése azt tartalmazza, hogy minden ember feltétel nélkül lemond minden jogáról a közösség javára. Ezt a nézetét Társadalmi szerződés [1672] című művében írta le. A szuverén maga a nép lesz, nem pedig egy külső hatalom, mint például HOBBESnál, így az ember megőrzi szabadságát, de ez már a polgári szabadság, amit az általános akarat határol, az általános akarat [volunté général] az állam minden tagjának állandó akarata, ez teszi polgárrá és szabad emberré őket. A törvényhozói hatalom a nép elidegeníthetetlen joga, azonban a nép nem mindig látja, hogy mi a jó, és ezért van szükség egy törvényhozóra, aki megfogalmazza a törvényeket, és azokat a nép elé terjeszti. Bírálta továbbá az angol képviseleti rendszert, mivel – helyes – meglátása szerint ott a nép csak addig szabad, amíg megválasztja képviselőit. Összefoglalva tehát: a szerződéselméletek különböző politikai modelleket írnak le miközben az abszolutizmustól [HOBBES] a képviseleti demokrácián át [LOCKE] eljutnak a közvetlen demokráciáig [ROUSSEAU].

A XVI. század második felét és a XVII. század elejét a vallásháborúk, a protestantizmus térnyerése, valamint a spanyol, francia és az angol politika nagyhatalmi versengése jellemezte, ennek egyik pontját jelentette a skót kérdés. Angliának érdekében állt, hogy északi szomszédja a protestáns hithez csatlakozzon, ezzel is elkerülve a katolikus francia, esetleg spanyol térnyerést s szigeten. A skót reformáció vezére a már említett JOHN KNOX lett. A skótok angol segítséggel legyőzték a francia csapatokat, szabad elvonulást engedélyeztek számukra és a skót katolikusok számára is. Skócia 1560-ban tért át a protestáns államvallásra. KNOX a radikális kálvini reformációt vezette be, létrehozta a presbitérium intézményét. A skótok királynője, STUART MÁRIA a katolikus hite miatt nem tudta átvenni az uralmat, a protestáns nemesek arra kényszerítették, hogy mondjon le a trónról fia, VI. JAKAB javára. Miután seregét szétverték, Angliába menekült, ahol ERZSÉBET királynő fogságba vetette, és 19 éven keresztül Anglia börtöneiben tartotta, fogva. Skócia két pártra szakadt. Az egyik oldalon a csecsemő JAKAB protestáns hívei, a másikon MÁRIA katolikus támogatói
voltak, akit 1587-ben végeztek ki Angliában. Ezalatt ERZSÉBET országa gazdag és befolyásos tengeri hatalommá vált.(XXI) VI. JAKAB 1567 óta, tizenhárom hónaposan Skócia királya volt, gyermekkorára rányomta bélyegét a nemesség harca. Helyette régensek uralkodtak, az egyházat a radikális nézeteket valló JOHN KNOX, majd folytatója, ANDREW MELWILL »vezette«. Nevelője az a GEORGE BUCHANAN volt, aki gyűlölte JAKAB édesanyját. Ifjú korában megpróbált lavírozni az egyes főúri csoportok között. 1587-ben nőül vette DÁNIAI ANNÁt, s ezzel külpolitikailag elkötelezte magát a protestáns országok mellett. Ezután sikerült rendet teremtenie Skóciában. 1603-ban, ERZSÉBET halála után, megválasztották Anglia királyává, ahol 1625-ös haláláig uralkodott.

VI. JAKAB a művelt királyok közé volt sorolható, több nyelvet is beszélt. Joggal nevezhetjük kora kimagasló intelligenciájú egyénének(XXII), és joggal feltételezhető az is, hogy ismerte a XVI. századi itt bemutatott műveket és elméleteket. Számos politikai vitát folytatott a jezsuitákkal és a skót presbiteriánusokkal. 1598-ban jelent meg talán legismertebb műve, A Szabad Monarchiák Igaz Törvénye címmel, a C. Philopatris álnév alatt, ezt még Skócia királyaként írta, 1603-tól lett csak Anglia királya. A mű a rövid bevezető után három részre osztható: az első a királynak az alattvalók
felé való kötelezettségeiről szól, a második az alattvalók kötelezettségeit sorolja föl, a harmadik részben pedig a legáltalánosabb ellenérveket cáfolja.(XXIII) Műve kezdetén BODINhez hasonlóan ő is a monarchiát tette meg a legtökéletesebb államformává. Ez az Istenséget mintázza, ez felel meg legjobban az isteni hierarchiának és az isteni ország földi képmásának, az ez ellen való lázadás csak az országok szenvedését jelenti, ezért figyelmeztette népét, hogy ne figyeljenek a lázadó »szívének
énekeire«.(XXIV) Ők okozták szülőföldje »hosszan tartó keserves állapotát«. Itt valószínűleg JOHN KNOX és GEORGE BUCHANAN azon feltevéseit cáfolja meg, hogy a nép felkelhet saját uralkodója ellen. Királyságának alappilléreinek a Szentírást, a fundamentális törvényeket és a természeti törvényeket jelölte meg. Ezt követi a koronázási eskü áttekintése és értelmezése. Ez az eskü a IX. századtól létezik, amelyben az uralkodó megfogadja, hogy mindenkit megtart a jogaiban. Ez emelte az uralkodókat a keresztény világba. JAKAB munkájában az uralkodó először megígéri,
hogy megőrzi a hitet, majd az elődeik által hozott jó törvényeket, és »megtartja az országot minden rendjével egyetemben… elősegítik a nép javát és boldogulását.«(XXV)

Ez egyben a legalapvetőbb törvény, amely a természeti törvény erejével bír, s melyben a király hatalmát meghatározzák. Ezt bibliai alapokkal támasztotta alá: Dávid is a királyok feladataként jegyzi be a törvényhozást, a bíráskodást és a nép szolgálatát, a közjó megteremtését, ezáltal alaptörvénnyé [legis Fundamentalis] válik. A következőkben a zsidóság királykérésének a történetét írja le. Ezzel a példával a hűbéreseknek a királyuk felé tartozó hűségét és kötelességét támasztotta alá, melyben a zsidók a bírák kora után királyt akartak maguknak, és SÁMUELt kérték föl, hogy jelöljön ki számukra valakit. SÁMUEL vonakodott ezt megtenni, de Isten megparancsolta neki, hogy tegyen eleget a kérésnek. Végül is Sault kéri föl, akit Isten választott ki népe vezetésére. SÁMUEL azonban az Úr parancsára figyelmeztette a zsidóságot, hogy mit tehetnek majd velük egyes királyok, ezzel azonban nem azt akarta elérni, hogy nem kívánatossá tegye a királyság intézményét, célja az volt, hogy kifejtse előttük a királyoknak járó köteles engedelmességet, még akkor is, ha azok zsarnokká válnak. 

Ahogy SAUL esetében is történt, akit Isten eredetileg erényei miatt választott ki, de később zsarnokká vált, s helyette DÁVIDnak adta a hatalmat. A középkor innen vette át a királyok felkenésének a szokását, amely a keresztény világhoz való tartozást is jelentette. Mivel ezt a királyságot Isten alapította, mintául kell szolgálnia »minden Keresztény és jól megalapozott Monarchia számára«.(XXVI) Soha senki sem követelhet magának nagyobb szabadságot mint amekkorát Isten a saját kiválasztott népének megadott, és ha nekik megtiltotta a lázadást, akkor más sem térhet le erről az útról. Ha a bibliai SÁMUEL, DÁVID és ILLÉS nem léptek föl ellenségesen a zsarnokká vált uralkodók ellen, akkor a későbbi időkben sem teheti meg ezt senki, »hogy a vallás köntöse alatt lázadást szítsanak«.(XXVII) A Bibliából vett példákat két történettel zárja le. Az egyik a babiloni NABUKODONOZOR (XXVIII) története, a másik pedig az Evangéliumban említett király, aki NERÓ római császárral azonosítható. Az előzőnél Jeremiás, itt pedig PÁL APOSTOL tiltja el a tömegeket a lázadástól, sőt a zsarnokok üdvéért kell imádkozniuk. Itt található azon krisztusi kijelentés, hogy Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené! Itt térnék ki a JAKAB által többször említett hűbéres szó értelmezésére. A klasszikus hűbériség kora a X–XIII. századra tehető, a hűbéri viszony két szabad ember közötti személyes kapcsolat, amely egy ünnepélyes szertartással [homonium] jött létre, és ami során kölcsönösség alakul ki a két fél között. A hűbéres hűséggel és bizonyos szolgáltatásokkal tartozott urának, azonban ez a kapcsolat a hűbérúr számára is jelentett kötelezettségvállalást.(XXIX) Angliában ez a hűbéri kapcsolat nem volt jelen,
ugyanis nem volt kölcsönös viszony a király és »hűbéresei« között. JAKAB szerint a királyon csak Isten kérheti számon, hogy betartja-e ezt a kölcsönösséget. A folytatásban a történeti–jogi fejtegetések kerülnek az előtérbe a bibliai hivatkozások helyett.(XXX) JAKAB ismerte az előzőekben ismertetett, a hatalom eredetéről alkotott nézeteket, amelyek azt vallották, hogy a kezdeti időszakban az emberek kiválasztottak maguk közül egyet, hogy vezesse őket, s bár ezt ő is elfogadja, de leszögezi, hogy a skótok királysága nem ilyen. Ezen a területen egy csekély létszámú civilizálatlan
lakosság élt, a skót királyság létrejöttét egy FERGUS nevű hódítóhoz köti, aki Írországból érkezve foglalta el ezt a területet. Őt királynak tartotta. Ez a »bölcs király a barbárok közé érkezvén először megalkotta a kormányzás módját és formáját [estate and form of government], és azután hozott maga és hoztak utódai törvényeket. «(XXXI) Ez egyértelműen kifejezi a nézeteit. Skóciában a királyság volt a legelső politikai hatalom, ami nem származhatott a néptől, hiszen az uralkodó – mint ismert – egy hódító volt. Ezzel elutasította egykori nevelőjének, BUCHANANnak azt a nézetét, miszerint az uralkodó a szuverén néptől nyerné el a hatalmát. Itt a királyok alkották meg a törvényeket, ők osztották szét azt a földet, amely kezdetben a saját tulajdonuk volt. Itt említi azt az eljárást, amelyik lényegében cáfolja a teljes hűbériség meglétét, mivel a király, mint hűbérúr, visszaveheti ezeket a földeket minden következmény nélkül. Ezután a Parlament »definiálása« következik, ami »nem más, mint a király és hűbéresei főtörvényszéke«(XXXII), semmi törvényhozói joga nincs, az uralkodó nem köteles elfogadni. A királyság intézménye előbb létezett ezen a földön, mint bármiféle parlament. Skóciában a király volt a legfőbb úr, ennek a bizonyítását folytatja két törvény ismertetésével: az első a kincsleletekről szóló [the law of our hoordes], mely szerint az a talált kincs, ami senkinek nincs már a birtokában, a királyt illeti meg, hiszen ő az ország ura, a másik [amely több már országból is ismert] alapján ha valaki örökösök nélkül halna meg, minden birtoka és vagyona [»jószága«] a királyra száll. Összegezve tehát a király minden és mindenki felett uralkodik, beleértve a törvényeket [a tételes törvényeket] is. Hiszen nem is hozhatna törvényeket, ha rá is vonatkoznának. JAKAB vallotta is ezt, de elismerte, hogy az a jó uralkodó, aki újabb és újabb törvényeket hoz, amik felett áll, de cselekedeteit azokhoz igazítja, példát mutatva ezzel alattvalóinak: »egy jó király nemcsak örömét leli abban, hogy törvényekkel uralkodik, hanem még saját maga is azokhoz igazodik cselekedeteiben«.(XXXIII) Uralkodói hatalmának bemutatása után tér rá a hűbéresek jogainak vázolására. Igazának megalapozására a királyság intézményénél alacsonyabb rendű tisztségeket és hivatásokat vizsgál. A városokban a lakosság a választások előtt nem válthatja le elöljáróját, a hívek sem tehetik ezt a lelkészükkel, és ugyanígy jellemzi a diákok és az iskolamester kapcsolatát. És ha ezek az érvek igazak – márpedig azok –, akkor jogosan teszi föl a kérdést, hogy kinek van joga felkelni a király ellen. Mielőtt rátérne munkájának utolsó, harmadik részére, két hasonlattal bizonyítja állításainak igazát. Az első nem más, mint a FILMERnél is megjelenő patriarchaizmus, ami a király és a nép viszonyát hasonlítja az atyának a gyermekeihez való viszonyához. Ez a gondolat már a mű elején is megjelenik a királyi hatalom igazolására. Az atya kötelessége, hogy törődjön gyermekeivel, a jólétüket kell szolgálnia. Ugyanez vonatkozik a fejedelem és a nép kapcsolatára. Azonban a gyermekeknek is vannak kötelezettségeik. Az elfogadhatatlan volt, hogy a gyermekek [a nép] fellázadjanak apjuk [királyuk] ellen; még akkor is, ha bántalmazta őket. Nem fordulhatnak ellene,
csak a menekülést választhatják [az 1530 előtti lutheri tan]. A másik a test és a fej hasonlata, amivel szintén jól jellemezhető a király és az alattvalók viszonya. »A fő a testről gondoskodik, akár a király a népéről.«(XXXIV) A fej szerepe tehát az irányítás, a test pedig ennek a parancsait hajtja végre. A testrészek betegsége esetén a fejnek kötelessége a gyógyítás. Amennyiben ez nem lehetséges, a beteg testrészt el is távolíthatja, nehogy megfertőzze az egészségeseket. Azonban a fej [király] betegsége esetén a testrészek [nép] csak osztozhatnak a fájdalmában: a főt nem vághatják le.
A mű végén a négy legáltalánosabb ellenvéleményt cáfolja meg. Sokan hazaszeretetből lépnek föl a zsarnok uralkodó ellen: »hazájuk iránt érzett természetes lelkesedésük és kötelességérzetük révén kénytelenek felkelni államuk … érdekében.«(XXXV) JAKAB ezt a vélemény kétféle módon veti el. Ő is PÁL APOSTOLnak azt a kijelentését veszi alapul, hogy: »Nem hiába viseli a fejedelem a kardot«, amit KÁLVIN is felvetett már, de teljesen más értelemben. Ő, mint már említettük, ebből a kijelentésből a népek jogos ellenállását értelmezte. JAKAB ezt a nézetet elvetette, a népnek nem volt
joga arra, hogy a kardot használja [hogy felkeljen királya ellen], tehát arra sem, hogy mást ruházzon föl vele. Másrészt nem szabad rosszat tenni azért, hogy jót eredményezzen. Ez csak még nagyobb nyomorúságot hozna az államra. A legfőbb ok pedig az, ami már szintén elemzésre került, hogy ha Isten a legszörnyűbb zsarnokok ellen a saját népének is az engedelmességet parancsolta meg, akkor senki sem lázadhat föl. A második kifogás az volt, hogy a gonosz király uralta államot átok sújtja, és ilyenkor az embereknek Isten szemében nem lehet elfogadhatóbb cselekedetük, minthogy megtörik az átkot, azaz elmozdítják az uralkodót. JAKAB elismeri ezt az átkot, de ezt Isten küldte rájuk bűneik miatt. Ezáltal szembeszállni nem lehet vele, mert akkor az Úr akaratával kerülnének szembe: »csak a türelem, az Istenhez való őszinte imádság és életük jobbá tétele a törvényes módja annak, hogy Istentől a nagy átoktól való megszabadulást elérjék.«(XXXVI) Nincs joguk arra, hogy visszavegyék az uralkodótól a hatalmat, amiről korábban lemondtak. Ez a cáfolat nem vonatkozik Skóciára, ugyanis itt a legelső hatalmi forma a királyság volt [FERGUS hódítása]. A harmadik ellenvélemény a másodikon alapul. A múlt sikeres lázadásai után azt a következtetést vonták le, hogy Isten ezeket jóváhagyta. Azonban az Úr JAKAB cáfolata szerint »nem mindig az igaz ügynek adja meg a győzelmet.«(XXXVII) Ha ez nem így lenne, akkor saját választott népe ellen is jogosan viselt háborút bármely állam a történelem folyamán. A párbajozást is elveti, mert itt sem mindig az igaz győz, mert Isten szemében minden ember egyformán bűnös, az ősbűn óta. Az emberi gyarlóságot mutatja be. A Szentírásban nem csak az található meg, ami jó és helyes. MÓZES például az összes filiszteust meg akarta ölni.  Negyedik érvként a király és a nép között létrejött szerződést szokták felhozni, amit koronázáskor kötnek meg. »Kétoldalú egyezmény és szerződés köttetik a király és népe között.«(XXXVIII) JAKAB tagadja, hogy ilyen szerződés létezne; ígéretet ugyan tesz a népnek, hogy a közjó érdekeit szolgálja, de ez nem egyenlő értékű egy kétoldalú kölcsönös szerződéssel. Esküt az uralkodó nem a népnek, hanem Istennek tesz. Azt pedig sehol nem lehet megtenni, ahol törvények vannak, hogy ha az egyik fél nem tartja be a szerződést, a másik fél nyugodtan felkelhet ellene. Ezt csak törvényes tárgyalás keretében teheti meg. Itt is jogosan érvel JAKAB, ugyanis nem lehet valaki »szerződő fél, és Bíró saját ügyében«(XXXIX). Mivel a király minden ember felett áll, így bírája egyedül csak Isten lehet, akitől a hatalmát kapta. A koronázási eskü által is csak az Úrnak tartozik elszámolással. Tehát »a király és népe közötti szerződésben kétségtelenül Isten az egyedüli Bíró.«(XL) Ezáltal a királyok a legnagyobb és legfélelmetesebb hatóság alá vannak utalva, akinek a büntetését soha nem kerülhetik el. Itt említi meg az öröklés kérdését. A nép által megfogadott hűség és kötelesség nemcsak a királyra, hanem törvényes örököseire is vonatkozik. Tehát törvénytelen az ő eltávolításuk is.

Összegezve, ebben a műben JAKAB az Isten kegyelméből való abszolút uralkodó szerepét ölti magára, azonban politikai gyakorlatában nem nevezhető valóban abszolutistának. (XLI) Az uralkodó csak Istennek van alárendelve, semmilyen emberi intézmény nem állhat felette, sőt, vele egyenrangú szinten sem. Hiszen az egyházat is alárendelte a világi uralomnak, a parlament pedig Skóciában csak a királyság után jött létre. Ezt jelenti számára a szabad monarchia eszméje, amely által Istentől kapta hatalmát, amely a legtökéletesebb államformában [a monarchiában] teljesedett ki. Érvelését bibliai utalásokkal, történeti jogokkal és hasonlatokkal [atya, fej] igazolta. Egyik 1610-es parlamenti beszédében a monarchia lényegét a következőképp fogalmazta meg: »s lényege [a monarchiáé] leginkább háromféle összehasonlítással magyarázható meg: az Istenhez, az atyához és a fejhez való hasonlatosságával.«(XLII) Mivel Istentől nyerte hatalmát, ő maga is az állam felett áll, ezáltal rálátása van az állam egészére, és a kormányzás rejtelmeibe [arcana imperii], ezt a képességét is kegyelemből kapta Istentől.

JAKAB hatalma védelmében elrendelt egy új bibliafordítást, mivel a »genfi Biblia« széljegyzetei, amit KÁLVIN és követői készítettek ellentétben álltak az uralkodói nézettel,  ugyanis ezek a JAKAB által elvetett kálvini tanokat tartalmazták.(XLIII) I. JAKAB angliai uralkodása alatt [1603–1625] az általa eszményinek tartott hatalmat nem tudta kialakítani, itt a parlamentnek nagyobb a hatalma, kezében volt az adó megszavazásának a joga, amely a bodin-i elmélet szerint az uralkodót illette.

»Az abszolútnak nevezett kormányzati rendszerben az uralkodó többnyire közvetlenül az isteni hatalomra vezette vissza hatalmát, s intézményes tényezők nem korlátozták  felségjogait. Az állam puszta eszköz lett a teljhatalmú uralkodó kezében, akinek azonban az isteni törvények, a természetes igazságosság és az állam alapvető törvényeinek tiszteletben tartásával kellett uralkodnia.«(XLIV)

 Írta: Radó Bálin és Sashalmi Endre


_________________________________

I RADÓ BÁLINT–SASHALMI ENDRE–KISS GERGELY: Abszolutizmus és isteni jogalap – Szöveggyűjtemény
az abszolutizmus elméletének tanulmányozásához. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség– Historoia EcclesiasticaHungarica Alapítvány, Budapest, 2006, p. III.
II PACZOLAY PÉTER: Újkori államelméletek, Rubicon 1997/8 pp. XXV–XXVI.
III RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. III.
IV RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. III.
V RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. IV.
VI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. V.
VII I. [NAGY] PÉTER orosz cár [1672–1725]
VIII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. VIII.
IX SZÁNTÓ GYÖRGY TIBOR: Anglia története, Budapest, 1968 p. CXIX.
X RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. X.
XI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. VIII.
XII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. IV.
XIII KONTLER LÁSZLÓ: Az állam rejtelmei, Budapest, 1997. p. LXI..
XIV KONTLER: Op. cit., p. LXII.
XV RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. VIII.
XVI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. VIII.
XVII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. VIII.
XVIII KONTLER: Op. cit., pp. CIII–CVII.
XIX KONTLER: Op. cit., p. XCII.
XX PACZOLAY PÉTER: Újkori államelméletek. Rubicon 1997/8 pp. XXVI–XXIX.

 XXI SZÁNTÓ: Op. cit., pp. CXIX–CXXV.
XXII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. X.
XXIII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. X.
XXIV RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XI.
XXV RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XIII.
XXVI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XVI.
XXVII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XVII.
XXVIII II. NABU-KUDURRI-USZUR [604-562]
XXIX KATUS LÁSZLÓ: A középkor története, Budapest 2001. pp. CCXVIII–CCXXVIII.
XXX KONTLER: Op. cit., pp. XCIV.
XXXI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XVIII.
XXXII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XIX.
XXXIII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XX.
XXXIV RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXI.
XXXV RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXII.
XXXVI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXIII.
XXXVII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXIII.
XXXVIII RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXIII.
XXXIX RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXIV.
XL RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. XXIV.
XLI RADÓ–SASHALMI–KISS: Op. cit., p. X.
XLII KONTLER: Op. cit., p. XCV.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztelt olvasóink!
A forradalmi demagógiától áthatott és/vagy igénytelen megjegyzéseket töröljük, kérjük ennek szellemében szóljanak hozzá bejegyzéseinkhez!