Részletek Tarján M. Tamás "1889. április 28. | Salazar portugál diktátor születése"-című írásából.

1900-tól kezdve
Viseu-ben, egy egyházi szemináriumon kezdte meg tanulmányait, azzal a
szándékkal, hogy papi pályára lép, de végül meggondolta magát és
közgazdaságot hallgatott Coimbra egyetemén. A világi élet választása
ellenére egyháziakhoz illő puritán életmódját Salazar egész életében
megtartotta, sosem házasodott meg. Portugáliában még 1910-ben
kikiáltották a köztársaságot, melynek liberális, antiklerikális
programja nem tudott megszilárdulni, számos alkalommal szervezkedtek
megdöntésére. Az ellenzékkel szimpatizáló Salazar 1917-ben meghívást
kapott Sidonio País rövid életű diktatúrája idején a pénzügyminiszteri
posztra, de ezt nem fogadta el, 1921-től a Katolikus Centrumpárt
színeiben politizált.
A politikus az 1926. május 28-i, Óscar Carmona által vezetett puccs után
a Cabecadas-kormánytól újabb ajánlatot kapott a miniszteri
bársonyszékre vonatkozóan, amit elfogadott, de a kaotikus állapotok és a
Népszövetségtől kért kölcsön miatt pár nap után lemondott posztjáról.
Salazar csak a katonai diktatúra megszilárdulása után, 1928 áprilisától
volt hajlandó ismét átvenni a pénzügyeket, beleszólást követelve
valamennyi állami szervezet költségvetésébe, voltaképp teljhatalommal
irányítva Portugália gazdaságát. A politikus nagy munkafegyelemről és
kitartásról tett tanúbizonyságot, intézkedései nyomán hosszú idő után az
államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el.
Az évek során a kormányok jöttek-mentek, Salazar azonban maradt
posztján, elhomályosítva a diktatúra vezetőit. Közben úgy reprezentálta
magát, mint aki legyűrte a káoszt és növekvő pályára állította
Portugáliát, ez is maradt propagandájának alapja diktatúrája alatt is.
Salazar 1932. július 5-én lépett hatalomba, mint az ország 101.
miniszterelnöke, megtartva egyúttal a pénzügyek irányítását és
megszerezve a védelmi miniszteri széket is. Az új vezető szigorúan
antikommunista, antiliberális és egyházbarát politikát hirdetett meg, az
1881-es Rerum novarum és az 1931-es, XI. Pius által kiadott
Quadrogesimo anno kezdetű enciklikák és Engelbert Dolfuss osztrák
keresztényszocialista kancellár mintája nyomán egy hivatásrendi államot
hozott létre, ahol a társadalom hivatások alapján csoportosult, és
ezeket a korporációk képviselték az államban.
Az 1933-as új alkotmánnyal létrehozott antiparlamentáris Estado Nuovo
rokonságot mutatott a Mussolini-féle fasizmus korporatív
állameszményével, de Salazar bárminemű szocializmustól ódzkodott, és a
Nemzeti Unióban egyesített, őt kiszolgáló politikai szervezet mellett
nem tűrte el a fasisztákhoz legközelebb álló nemzeti szindikalisták
létezését sem. [...]
Portugália Salazar idején önellátó és
elzárkózó politikát akart folytatni, célja a gyarmatbirodalom megőrzése
és a nagyhatalmi státusz visszaállítása volt, a diktátor külpolitikáját
ez a célok határozta meg.
Az 1936-os spanyol polgárháború során egyértelműen a Franco vezette
nacionalisták mellé állt, 20 000 „önkéntessel” és ellátmánnyal támogatva
a későbbi győztest, akivel később széles körű együttműködést alakított
ki. A második világháború kirobbanásakor Salazar a Francót győzelemre
segítő tengelyhatalmakkal szimpatizált, ám úgy vélte, a britekkel való
szembefordulás Portugália gyarmatainak elvesztését jelenthetné (ráadásul
Japán megszállta Makaót), félt továbbá az amerikai beavatkozástól is,
ezért semlegessége mellett a szövetségeseknek nyújtott támogatást. A
háború után a diktátor a fő fenyegetést a Szovjetunióban vélte
felfedezni (mely 1955-ig megvétózta Portugália ENSZ-tagságát), ezért
országát 1949-ben beléptette a létrejövő NATO-ba, és hosszú évtizedekre
belesodródott a gyarmati háborúkba.[...]

Forrás: Rubicon.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Tisztelt olvasóink!
A forradalmi demagógiától áthatott és/vagy igénytelen megjegyzéseket töröljük, kérjük ennek szellemében szóljanak hozzá bejegyzéseinkhez!