"A XIV. században változni kezd a keresztény Európa lelkialkata és gondolkozásmódja, ami a XV. században mindinkább nyilvánvaló lesz. A földi élvezetek utáni szomjúság égő vággyá változik át. A szórakozások egyre gyakoribbak és fényűzőbbek, s meghódítják az emberekszívét. Az öltözködésben, viselkedésben, a köznyelvben, irodalomban és művészetben egyaránt az élvezetekkel teli élet hajhászása magával hozza az érzékiség és az elpuhulás egyre fokozottabb kifejezéseit. Lassanként az elmúlt idők komolysága és
egyszerűsége elveszti minden megbecsülését. A vigasság, a csinos, könnyed, kifinomult ízlés és a
mulatozás lesz az általános divat. A szívek eltérnek az áldozatra kész szeretettől, a Keresztrefeszítetthez való teljes odaadástól, a szentségre és örök életre való törekvéstől.
A lovagiasság, hajdan a keresztény szigor és férfiasság tündöklése, szentimentálissá válik. A szerelmeskedő
irodalom minden nemzetet meghódít. A luxus halmozása és a hozzátartozó nyereségvágy áthat minden réteget. Az ilyen morális klíma, miután behatolt a gondolkozó szellem belső köreibe, az önhittség jellegzetes tüneteit hozza magával, mint például a hiábavaló, terjengős vitákban és üres szócsatákban való kedvtelést, az okosság helyett az összefüggéstelen okoskodást és az ostoba tudálékosság kirakatát. Olyan ósdi filozófiai irányzatokra zengik a dicshimnuszokat, melyek felett a skolasztika már
győzelmet aratott. Mivel a hit egységéért érzett eredeti, keresztény lelkesedés haloványnak bizonyult, ezek az irányzatok új és újabb álarcban egyre váltakoznak. A legisták abszolutizmusa a római jog hiú, önhitt ismeretével dicsekszik, s kedvező fogadtatásra talál a nagyratörő hercegek körében. Miközben a nemzetek aprajában-nagyjában, lent és fent egyre gyengül az ősrégi követelmény s várakozás, hogy a királyi fennhatóság a megfelelő korlátok között uralkodjék, amint az még IX. Szent Lajos francia király és Kasztíliában III. Szent Ferdinánd spanyol király idején a XIII. században még a legtermészetesebb európai szokásjog volt.
Az új lelkiállapotban az erős, de többé-kevésbé még sem bevallott vágy rejtőzik, hogy a dolgok tárgyi rendje, amely a XII. és XIII. században élte fénykorát, alapjaiban megváltozzék. Erre a vágyra az antik világ eltúlzott s néha már őrülettel határos, mértéktelen csodálata jellemző. Annak érdekében, hogy a humanista reneszánsz ne ütközzék homlokegyenest minden középkori hagyománnyal, megpróbálják az Egyházat, a vallás természetfeletti és morális értékeit háttérbe szorítani. Ugyanakkor a pogány erkölcsi ihletésű embertípust példaképnek mutatják be Európa szerte. Ez a típus, minden kultúrájával együtt a mai kapzsi, érzéki, laicista és pragmatikus ember elődje lesz, azaz a materialista kultúráé is, amelybe ma egyre mélyebbre süllyedünk. A keresztény reneszánsz létrehozására tett erőfeszítések nem fojtották el csírájában azokat a
tényezőket, amelyek az újpogányság lassú győzelméhez vezettek. Európa egyes részein az újpogányság fejlődése mégsem vezetett a hit formális megtagadásához. Erősebb ellenállásba ütközött, mint várható volt. Még akkor sem merte rábírni a lelkeket, hogy szakítsanak a hittel – legalábbis eleinte nem, – amikor már erősen befurakodott közéjük. Más országokban azonban egészen nyíltan támadta az Egyházat. A protestantizmus a másodszülöttje ennek az önhittségnek és érzékiségnek, melyekben a pogány élet gyönyörökre lelt és teret adott az új tévtanok fellendülésére. Az önhitt gőg szülte a kétely lelkét, a
szabadelvű gondolkozást és a Szentírás természetes értelmezését, ami az egyházi tekintély elleni lázadáshoz vezetett. Minden szekta tagadja az egyetemes Egyház monarchikus jellegét, vagyis fellázad a pápai fennhatóság ellen. A radikálisabbak a püspökséget is elvetették, amivel az Egyház főnemességének
tagadják meg az engedelmességet. Megint mások teljes egészében eltörölték a papság hierarchikus voltát is, s egyszerűen népképviseleti szintre alacsonyították, mondván, hogy az igazi papi hatalom szuverén néptulajdonban lévén, a nép delegálhatja arra, akire akarja.
Morális téren, az érzékiség győzelme a protestantizmusban a papi cölibátus megszüntetésével és a házasság
törvényes felbontásával vált teljessé.
FRANCIA FORRADALOM
A humanista reneszánsz egész Franciaországban is gát nélkül terjedt a katolikusok között, s ezzel a következmények hosszú láncolatát vonta maga után. Ennek kedvezett a vallásosság gyengülése a
hívők soraiban, amit a janzenizmus és a XVI. századból eredő protestáns mozgalmak erjedése hívott
elő az úgynevezett legszentebb keresztény királyság soraiban. Az eredmény az lett, hogy a XVIII. századból a jó szokások szinte teljesen eltűntek, s a dolgok fényűző és frivol értelmezése, valamint a földi élet fokozatos istenítése a vallástalanság lassú győzelméhez vezetett. Az Egyház radikális megkérdőjelezése,
Krisztus istenségének a tagadása, deizmus és a születőfélben lévő ateizmus voltak az állomások a hithagyáshoz vezető úton. A francia forradalom, mint a protestantizmus bensőséges rokona és az újpogány reneszánsz örököse az álreformációval párhuzamos, egyenértékű teljes munkát végzett. A deizmusba és ateizmusba való süllyedése előtt az állami gyámságnak alávetett alkotmányos egyház felállítását tűzte ki célul. Ez nem volt más, mint a francia Egyház protestáns szellemben való átszervezése. De a francia forradalom politikai tevékenysége sem volt más, mint a legradikálisabb protestáns szekták »reformtörekvéseinek« az átültetése az állami szintre:
— a király elleni lázadás párhuzamos a pápa elleni lázadással;
— a plebejus nép lázadása az arisztokrácia ellen párhuzamos a hívő népség lázadásával a papság ellen;
— a nép szuverenitásának meghirdetése párhuzamos azzal a ténnyel, hogy bizonyos szektákban a hívősereg többé-kevésbé önkormányzatra tett szert.
KOMMUNIZMUS
A protestáns mozgalomból származó szekták némelyike közvetlenül átültette a vallási magatartását a politikai
életbe, s ezzel előkészítette a terepet a republikánus szellem számára. Szalézi Szent Ferenc már a XVII. században figyelmeztette a Savoyai herceget a republikánus veszélyekre. Egyéb szekták még messzebb mentek, és olyan eszméket vallottak, amelyek ha nem is nevezhetők kommunistának a szó korszerű,
mai értelmében, de legalábbis a kommunizmus előfutárai voltak. A francia forradalom ölében született François Noël Babeuf kommunista agitátor mozgalma. Később a XIX. században az egyre inkább elvaduló forradalmi szellemből fakadt több utópista kommunista iskola, s Marx úgynevezett tudományos kommunizmusa is. Mi is lehetne logikusabb? Az ateizmus a deizmus természetes gyümölcse. A házasságot felbontó válás útjában álló törékeny gátak elleni lázadás – az érzékiség – már önmagától is a szabad szeretkezés felé hajlik. Azután a gőgös önhittségnek, ami elszánt ellensége minden feljebbvalónak s elöljárónak, végül is meg kellett támadnia az utolsó egyenlőtlenséget: a magántulajdont is. S íme,
féleszűen s félrészegen, az egész világot átfogó köztársaságról, minden egyházi és világi tekintély elsöpréséről,
az Egyház teljes felszámolásáról, és a proletárdiktatúra átmeneti állapota után az állam végső megdöntéséről
álmodozó forrongó folyamat elénk tárta a XX. század újbarbár torzszülöttjét, annak frissensült szélsőséges
forradalmi termékeivel együtt."
(Részlet Plinio Corrêa de Oliveira "Forradalom és ellenforradalom"-című könyvéből.)
