2014. december 21., vasárnap

Ortega: Nemes élet és közönséges élet.

José Ortega y Gasset
Közel járunk már ahhoz, hogy világunk életre szólítson bennünket s lelkünk viasza úgy  illeszkedjék e felülethez, mint valami modellhez. Természetesen: hiszen élni annyit tesz, mint  a világgal kapcsolatban állani. Az általános kép, amelyet a világ nyújt, életünk általános képe. Ezért állíthatom annyira nyomatékosan, hogy e világ, melybe a jelenkori tömegek beleszülettek a történelemben egészen új arculatot mutat. Míg korábban az élet az átlagember számára egy csomó nehézség, veszedelem, nélkülözés, sorsvéglet és minden oldalról fenyegető függőség halmaza, az új világ gyakorlatilag határtalan lehetőségek köre, biztonságos, amelyben az ember nem függ senkitől. Minden mai lélek, ebben a legelső és maradandó benyomásában pontosan a régi megfordítottjának látszik. Mert ez az alapbenyomás egy belső szózat irányába fordul, amely a személyiség legmélyén szüntelenül ugyanazon szavakat, és makacsul az élet egy meghatározását, mely imperativus is lehet, sugallja. És ha a hagyományos életfelfogás azt vallja: „élni annyi, mint végesnek lenni, s így mindazt, ami bennünket környez, figyelembevenni,” az új így beszél: „élni annyi, mint semmiféle határt nem ismerni, vagyis nyugodtan túláradni önmagunkon; gyakorlatilag semmi sem lehetetlen, semmi sem veszedelmes és, alapjában, senki nem magasabbrendű senkinél.” Ez az alapmegfigyelés a tömegember hagyományos, örök szerkezetét tökéletesen módosítja. Mert ez az ember mindeddig óhatatlanul anyagi korlátok között és magasabb társadalmi hatalmak kezében érezte magát. Ez volt a szemében az élet. Ha javíthatott a helyzetén, ha társadalmilag emelkedett, ezt a sorsnak tulajdonította, melyről úgy látta, hogy őt személye szerint kegyeli. És ha nem a sorsnak, akkor valamely hatalmas erőnek, melyről csak annyit tudott, azt a jót, ami őt érintette. Mind az egyik, mind a másik esetben, kivételnek tekintette magát az élet és a világ szabályos sodrából; kivételnek, melyet valami különös ok idézett elő.