2014. július 31., csütörtök

Ellenforradalmi gondolatok Misima Jukiótól

A következőkben Misima Jukióval foglalkozunk, a híres japán íróval, aki a Tatenokai nevű ellenforradalmi irányultságú szervezetet alapította és megkísérelte helyreállítani Japánban a szakrális császári hatalmat.

"A cikk, amely 1969. szeptember 24-én jelent meg, beszélgetéseink kikristályosodása és Misima politikai nézeteinek egyik legérthetőbb összefoglalása volt:

„Nem sokkal ezelőtt, augusztus elején, Tokió repülőterén egy fiatal japán megkísérelte késsel megtámadni William Rogers urat, az amerikai államminisztert. A japán sajtó erre úgy reagált, hogy mocskolódni kezdett erről az emberről, és teljesen elítélte cselekedetét. A férfi elmagyarázta: az volt a szándéka, hogy megtorlásból sebesítsen meg egy amerikai képviselőt; ugyanis állítása szerint az okinavai [katonai] bázison történt Amerika ellenes kampányban részt vevő japánokat amerikai bajonettekkel sebesítették meg. Azt mondta, hogy nem érzett személyes ellenszenvet Rogers iránt, és jobboldali szervezethez sem tartozik. Én magam nem vagyok a terrorizmus híve; és a fiatalember tettének a szellemiséget sem támogatom. Nagyon foglalkoztat azonban az a tény, hogy a japán sajtó ennyire meggyalázta őt, és hogy mindenki ugyanolyan hisztérikus módon reagált az eseményekre. Bármilyen is volt az újságok politikai meggyőződése — baloldali, semleges vagy jobboldali —, ugyanolyan volt a reakciójuk. Ilyen hisztérikusan csak olyan emberek viselkednek, akiknek van valami rejtegetnivalójuk. Vajon mit próbál eltitkolni a japán sajtó ezzel a haraggal és mocskolódással? Nézzünk vissza egy kicsit a múltba. Az elmúlt száz év során a japánok hatalmas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy országukat a nyugati civilizáció mintájára alakítsák át. Ez a természetellenes állapot sokszor becsapta önmagát: túlságosan is kilógott a lóláb! A második világháború után az emberek azt gondolták, hogy Japán legnagyobb hibája lelepleződött. Ezután Japán felsorakozott a vezető ipari nemzetekhez és többé már nem kellett az önámítástól tartania. Csak annak érezték szükségét, hogy diplomatáink a japán kultúra békeszerető oldalát hirdessék — amelyet a teaszertartás és az ikebana, a virágkötészet jelképezett. 1960-ban, amikor Aszanuma Inedzsirót, a Szocialista Párt elnökét Tokióban meggyilkolták, én éppen Párizsban voltam. Aszanumát egy tizenhét éves jobboldali, Jamagucsi Otoja szúrta le; a fiú szinte rögtön ezután megölte magát a börtönben. Akkoriban éppen a párizsi Moulin Rouge műsorán volt egy japán revü, melyben szerepelt egy kardvívó jelenet is. A párizsi Japán Nagykövetség sietve azt javasolta a Moulin Rougenak, hogy ezt a jelenetet a „félreértések" elkerülése végett hagyják ki a revüből. A félreértésektől való félelem néha egyenlő a leleplezéstől való félelemmel. Állandóan az 1877-es Sinpuren-incidenst idézem fel — azt az eseményt, amely a japán értelmiségiek körében manapság a japán fanatizmus és irracionalitás megnyilvánulásáról híresült el; ez az eset tényleg egy szégyenteljes dolog, amiről jobb, ha a külföldiek nem is tudnak. Ez az incidens egy olyan lázadás során történt, melyet körülbelül száz makacs, konzervatív, soviniszta szamuráj hajtott végre. Gyűlöltek mindent, ami nyugati, és az új Meidzsi-kormányt is ellenségeskedve szemlélték, lévén ők példázták Japán nyugatosodását. Az elektromos vezetékek alatt áthaladva még fehér legyezőket is tartottak fejük fölé, mondván, hogy a Nyugat varázslata beszennyezi őket. Ezek a szamurájok a nyugatosodás minden formájának ellenálltak. Amikor az új kormány törvényt hozott a kardok viselésének betiltásáról — ezzel felszámolva a szamuráj-szellemiség legfontosabb jelképeit —, száz felkelő támadta meg a nyugatias Japán katonai laktanyáit — kizárólag karddal és lándzsával. Sokukat a Nyugatról behozott puskákkal lőtték le; az összes túlélő pedig harakirit követett el. Arnold Toynbee azt írta a Tanulmány a történelemről című könyvében, hogy a tizenkilencedik században Ázsiának csak ez a két választási lehetősége volt: vagy elfogadják a Nyugatot, és úgy maradnak fenn, hogy teljesen behódolnak a nyugatosodásnak; avagy ellenállnak és elpusztulnak. Ez az elmélet kivétel nélkül igaz. Japán tényleg modern és egységes nemzetet alakított ki a nyugatosodás és a modernizáció elfogadásával. Ennek a folyamatnak a során a legmegrázóbb szembeszegülő cselekedet a Sinpuren-lázadás volt. A többi ellenállási kísérlet inkább politikai jellegűnek számított, hiányzott belőlük a Sinpuren ideológiai tisztasága és kulturális tényezői. Ennélfogva nagyon dicsérik a japánoknak azt a képességét, hogy néha szinte ravasz módon tudnak modernizálódni és újítani — míg a többi ázsiai népet lenézik lustaságuk miatt. Nyugaton az emberek mégis keveset értenek meg abból, hogy mekkora áldozatot kellett ezért hozniuk a japánoknak. Ahelyett, hogy a Nyugat megkísérelné megismerni ezeket a tényeket, inkább a sárga veszedelem gondolatához ragaszkodik, amely mögött ösztönösen valamilyen sötétséget és baljóslatot érzékel az ázsiaiak lelkében. Ami egy nemzet kultúrájában a legrendkívülibb, az szorosan kapcsolódik ahhoz, ami esetleg a legellenszenvesebb — csakúgy, mint az Erzsébet korabeli tragédiában. Japán a Nyugat számára csak egyik oldalát, a Hold egyik felét próbálta eddig megmutatni, miközben a modernizációval volt annyira elfoglalva. A történelemnek még egyik korszakában sem áldozták fel ennyire a kultúra egészét — amely egyaránt magába foglalja a világosságot és a sötétséget is. Életem első húsz évében a nemzeti kultúrát a militaristák természetellenes puritanizmusa irányította. Az elmúlt húsz évben pedig a pacifizmus szorította vissza erőteljesen a szamuráj-szellemiséget, amely teherként nyomja el a japánok könnyen felfortyanó, »spanyolos« természetét. A hatóságok álszentsége belehatolt az emberek agyába, akik már nem találják a kiutat. Ha a nemzeti kultúra bármikor is megpróbálja újra visszanyerni teljességét, akkor szinte őrült esetek történnek. Ezt a jelenséget a lappangó japán nacionalizmus megnyilvánulásaként értelmezik, amely megszakításokkal tör elő, mint a láva egy vulkán repedésein keresztül. Az ilyesfajta feltűnően szélsőséges cselekedeteket, mint például amilyent ez a fiatalember követett el a tokiói repülőtéren, ily módon is lehetne magyarázni. Mégis kevés ember veszi észre, hogy Japánban a mindenféle nemzetközi álarc mögé bújt jobb- és a baloldal is csak kihasználja a nacionalizmust. A Japánban történt Vietnam-ellenes mozgalom túlnyomó részt baloldali volt, és mégis erősen a nacionalizmushoz kötődött — eléggé furcsa közvetítése a nacionalizmusnak. A háború kezdetéig még azt is csak kevés japán tudta, hogy egyáltalán hol van Vietnam. A nacionalizmust különböző módokon politikai célokra használják fel, és így az emberek elveszítik szem elől azt a tényt, hogy a nacionalizmus alapvetően a kultúra kérdése. Másrészről az a száz szamuráj, akik csak kardokkal támadtak egy modern laktanyára, felismerték ezt a tényt. Azért volt szükség vakmerő tettükre és elkerülhetetlen vereségükre, hogy megmutassák egy bizonyos fajta, nélkülözhetetlen szellemiség létezését. Ideológiájuk nehezen érthető; ez volt az első radikális megjövendölése a japán modernizációval járó veszélyeknek, amelyek a kultúra egészét rombolhatják le. A japán kultúra ma érezhető fájdalmas helyzete annak az eredménye, amit a Sinpuren-incidens idején a japánok még csak homályosan érthettek meg." 


2014. július 29., kedd

ERNST JÜNGER MAXIMÁI

Az alábbiakban a neves német filozófus és író, a konzervatív forradalom egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a maximái olvashatóak, mellyel egy sorozatot is szándékozunk indítani. Ernst Jünger (1895 - 1998) itthon elsősorban szépíróként debütált (A márványszirteken, 2004), e mellett pedig kisebb lélegzetű írásai jelentek meg politikai folyóiratokban. Jünger meghatározó élménye íróként és filozófusként is a háború és a béke viszonya volt, ahogyan ezt megfogalmazta egyszer; "Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen. (...) Ott kell állni, ahol a rombolás nem végpontnak számít, hanem előzménynek". Végigharcolta az első világháborút, a második világháborúban azonban azonban egy idő után nem vehetett részt, mert nem számított megbízható személynek a nemzetiszocialista vezetésnek. Visszatérő vezérgondolata egy új társadalom létrehozása volt, amelyben a harcos és a munkás valamennyire mitizált, szimbolikus alakjai körül képzelt el. Jüngernek egy alig ismert oldalát kívánjuk bemutatni az alábbi maximákkal, melyek egy klasszikus, kicsit sztoikus bölcselkedőt varázsolnak elénk, aki egy-egy jól sikerült esszenciális mondattal próbálja megragadni a létezés fontos momentumait.

Itt-lét és Így-lét (*)
Az embereknek mindig is többet ért Itt-létük, mint Így-létük: a sorsvonal, annak hossza, szerencséjük és balszerencséjük többet ért, mint a sors voltaképpeni tartalma, jelentősége. A hatalom fontosabb a belátásnál, a gazdagság a jellemnél, az élet hossza annak tartalmánál és a látszat az elidegeníthetetlen önvalónál.

Az ember kudarcát kiterjeszti a környezetére is, a természetre, sőt talán a világegyetemre is. Ennek fő oka a kíváncsiság, amelyet az arcátlanság követ.

Amit az ember kieszel, ismét csak rá hullik vissza.

Néha erényeink és hibáink is visszaütnek ránk.

Annak sorsa, aki csak fedezékből hajlandó elmélkedni, az lesz, hogy túlszárnyalják.

Nem törünk ki még a legbensőbb korlátaink közül sem, így változásra sem vagyunk képesek. Bizonyosan formáljuk magunkat, de csupán korlátaink között, egy kijelölt körön belül.
Az ember az, aki megváltoztatja magát, nem az idő.
Szenvedélyeink a lázhoz hasonlatosak; meglehet, fertőzés által ragadnak meg minket, majd elhagynak és a távolságban térnek vissza.


Az ember kevésbé vágyik megértésre, mint inkább arra, hogy, ami érthetetlen számára, megvetendőnek tűnjön.

Megházasodott. Úgy vélem, első alkalommal azt tapasztalhatta, hogy olyanok vagyunk, mint a kakas a csirkeólban, a legvonzóbb nőkkel éppen ekkor találkozunk.

Egy jó fiziognómus úgy olvas az arcokban, mint (más) a képeskönyvekben. Ez az ajándék megfizethetetlen, noha elérhet egy szintet, amikor, az abszolút halláshoz hasonlóan, fárasztóvá válik.

Mindig is roppant fontos feladatnak tekintettem, hogy egy embert meggyőzzek arról: ő maga egy csodálatos létező és csodálatos erők felelős hordozója.


Az ember olyan képességek birtokosa, amelyeket zárt rendként hordoz. Nem rendelkezik felettük jobban, mint a szükségletei felett.

Miért panaszkodnak oly’ sokan arra, hogy alábecsülik őket? Ennek ellentéte még rosszabb lenne.
Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit leszakítanak. 

A női energia erősebb a férfiúinál, még akkor is, ha láthatóan kevesebb. Áthatóbb, kevésbé illékony, hatékonyabb. Rugalmasabb, mégis keményebb, mint a híres acélpenge. Azonban, az acélhoz hasonlóan, nem kezdettől fogva rendelkezett ezzel az erénnyel, hanem megszerezte azt, midőn a hideg fürdőben megedzették.
A széplelkek az értelmiségi nő természetes prédái.

A bátorság alapja kétség kívül leginkább a nyugodt természet, amely az állhatatosságban, kitartásban és megingathatatlanságban ismerszik meg. Ahogyan egy ennyire minőségi elem kiemelkedik még a legsúlyosabb veszély bátorságából is, mintegy szembeszállva a beláthatatlan túlerővel.
A gyengeségnek vannak fény- és árnyoldalai; fogékonnyá tesz bennünket a jóra és a rosszra is. Amikor gyengék vagyunk az emberek, az állatok, a baktériumok és a betegségek mind ránk támadnak, csakúgy, mint a kísértések. 

Az eufória tekinthető egyfajta szabadságlevélnek, amely a szellemet szabaddá teszi a természettől.

Olyan mértékben emelkedünk, amely mértékben terheinket ledobjuk.
Az igazi lustaság a paradicsomi erények közé tartozik, amelyben rajtunk kívül csupán a macskák részesülnek. 

Olyanok vagyunk, mint azok a felnőttek, akik arrogánsan törnek keresztül a vásári forgatagon, keresztül az élők világán, amelyben egyedül a gyermekek a valódi emberek. 

A gyermekek isnhez hasonlatosak – a világ rendben lenne, ha mi követnénk őket, ahelyett, hogy ők követik a mi példánkat.

A gyermekekben még megvan a világ-géniusz lehelete, amelyet később el fognak veszíteni.