Nicólás Gómez Dávila válogatott maximái I.

Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.

Az élet a hierarchiák műhelye. Csak a halál demokrata.

A valódi problémáknak nem megoldásuk van, hanem történelmük.
A művészet nem nevel senkit, kivéve a művészt.

Vulgáris szórakozás és vul­gá­ris elfoglaltság ma már az egyetlen, ami miatt nem kell sza­bad­kozni.

A demokrata úgy védelmezi meggyõzõdését, 

hogy kinyilvánítja: aki ellene van, az elmaradt a fejlõdésben.

Ami a szellem tevékenységét elaltatja, és lassan arra csábítja őt, hogy automataként éljen, ami arra kényszeríti, hogy ne érezze az élet közvetlen ízét és értelmét, ami egy közönséges fogalmakból és ostoba szokásokból álló légvárba csalogatja, az a hétköznapi élet a maga szokványos berendezéseivel, mindennapi szükségleteivel, felületes ténykedéseivel, fiktív intenzitásával.
Márpedig az értelem, az igazi értelem elhomályosulása elõbb-utóbb erkölcsi, mi több, teológiai dimenzióba csap át.

Reakciósnak lenni annyi, mint nem bizonyos megoldásokban hinni, 
hanem élesen érzékelni a problémák összetettségét.

A reakciós nem hajlandó megerőszakolni a dolgok összeférhetetlenségeit, 
mivel egyedül a valóságnak esküdött hűséget.

A reakciós – a felvilágosodással vitatkozva – nem az egyetemes elvek létezését tagadja, 
hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének.

Ortega: Nemes élet és közönséges élet.

José Ortega y Gasset

Közel járunk már ahhoz, hogy világunk életre szólítson bennünket s lelkünk viasza úgy  illeszkedjék e felülethez, mint valami modellhez. Természetesen: hiszen élni annyit tesz, mint  a világgal kapcsolatban állani. Az általános kép, amelyet a világ nyújt, életünk általános képe. Ezért állíthatom annyira nyomatékosan, hogy e világ, melybe a jelenkori tömegek beleszülettek a történelemben egészen új arculatot mutat. Míg korábban az élet az átlagember számára egy csomó nehézség, veszedelem, nélkülözés, sorsvéglet és minden oldalról fenyegető függőség halmaza, az új világ gyakorlatilag határtalan lehetőségek köre, biztonságos, amelyben az ember nem függ senkitől. Minden mai lélek, ebben a legelső és maradandó benyomásában pontosan a régi megfordítottjának látszik. Mert ez az alapbenyomás egy belső szózat irányába fordul, amely a személyiség legmélyén szüntelenül ugyanazon szavakat, és makacsul az élet egy meghatározását, mely imperativus is lehet, sugallja. És ha a hagyományos életfelfogás azt vallja: „élni annyi, mint végesnek lenni, s így mindazt, ami bennünket környez, figyelembevenni,” az új így beszél: „élni annyi, mint semmiféle határt nem ismerni, vagyis nyugodtan túláradni önmagunkon; gyakorlatilag semmi sem lehetetlen, semmi sem veszedelmes és, alapjában, senki nem magasabbrendű senkinél.” Ez az alapmegfigyelés a tömegember hagyományos, örök szerkezetét tökéletesen módosítja. Mert ez az ember mindeddig óhatatlanul anyagi korlátok között és magasabb társadalmi hatalmak kezében érezte magát. Ez volt a szemében az élet. Ha javíthatott a helyzetén, ha társadalmilag emelkedett, ezt a sorsnak tulajdonította, melyről úgy látta, hogy őt személye szerint kegyeli. És ha nem a sorsnak, akkor valamely hatalmas erőnek, melyről csak annyit tudott, azt a jót, ami őt érintette. Mind az egyik, mind a másik esetben, kivételnek tekintette magát az élet és a világ szabályos sodrából; kivételnek, melyet valami különös ok idézett elő.