Prof. Walter Hoeres: A demokratizált Isten

„De nemcsak Isten imádandó felségének, hanem Krisztus egyetemes királyságának eszméje is meggyőző érv a monarchista gondolkodás mellett. Ha igaz, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, akkor bizony nemcsak testvérünk és főképp nem kollégánk, akihez azzal a nyegle, behízelgő bizalmassággal közeledhetünk, amely ma már messzemenően a katolikus istentiszteletek stílusa lett. Sokkal inkább korlátlan értelemben Urunk és Mesterünk Ő, aki azt mondta tanítványainak: „nem ti választottatok engem, hanem én titeket.” Pál apostolnak a kolosszeieknek írt levelében meggyőzően jut kifejezésre a Krisztus istensége és királysága közötti összefüggés: „Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.”.

A szerző fiatalkorából tanúsítani tudja, hogy Krisztus királyságának éppen ez a víziója volt az, amely a katolikus fiatalságot lelkesítette, és magával ragadó lendületet és egységet adott neki. A zászlók bizakodón örvendező bevonulása a templomba, melyeket aztán az oltár előtt meghajtottak; a tomboló ujjongás; a fiatalos vagányság és a mély tisztelet között ingadozó lelkesedés, mellyel az ifjúsági találkozókon fogadták a püspököt mint Krisztus helyi képviselőjét: mindez katolikus fiatalok egész generációinak meghatározó benyomásai közé tartozik. Ezzel szemben a valamikori katolikus vezetők utódai, a „Német Katolikus Ifjúsági Szövetség” (BDKJ) funkcionáriusai az Altenberg Házban [Ifjúsági Képzőközpont Odenthalban, Leverkusen mellett (a ford.)] minden ambíciójukat arra összpontosítják, hogy egy olyan „DEMOKRÁCIÁT ERŐSÍTŐ TERVEZETET” prezentáljanak, amely minden szinten az Egyház demokratizálódását irányozza elő. A katolikus ifjúsági szervezetek pedig – ebben is teljesen követve a hedonista korszellem trendjét – mind újabb siralmas állásfoglalásokban követelik a szexuális emancipációt és az Egyház erkölcstanának ennek megfelelő megváltoztatását. Még Isten felségének eszméjénél is nagyobb mértékben Krisztus királyságának tekintetbe vétele az, amelyen a Katolikus Egyház monarchikus alapvonása alapul! Míg az előbbi eszme nyilvánvalóan monarchikus alapbeállítottságot: alázatot, odaadást, tiszteletet és hálás lelkületet követel meg, addig Krisztus királyságával adódik az Egyház hierarchikus rendje, amely minden valódi demokráciát kizár, és amely több akar lenni, mint azok a „tanácsdemokrácia” és a „pasztorális teamek” közötti szituációs játékok, melyek az Egyházban főállású és önkéntes „rendszerváltoztatók” ezreinek adnak rengeteg munkát.

Hitvédelmi idézetek és maximák Chestertontól

Nem bibliai kommentárok, nem teológiai gondolatok azok az eszközök, amelyeket Chesterton használ. Ő a józan, világos ész mestere, és ragyogó éleslátásának köszönhetően olyan szempontokat tár az olvasói elé, méghozzá olyan leleményesen, sziporkázóan fogalmazva, hogy az ember önkéntelenül is csettint egyet. Talán nem véletlenül írta azt egy protestáns kiadó egyik antalógiájában, hogy Chesterton "az orthodox* kereszténység korának legrátermettebb és legdúsabb fantáziájú védelmezője". Nem "egyéjszakás" könyvek ezek, hiszen szinte minden egyes bekezdést fel kell dolgozni, el kell gondolkodni rajtuk, hogy ráhangolódjunk Chesterton könnyednek és egyszerűnek tűnő, de mégis mélyenszántó gondolataira, ám amint feldolgozza az ember, máris alig várja a következő bekezdést.

(* az orthodox szó akkoriban nem a keleti orthodox egyházra utalt, hanem a heterodox, modern szó ellentéteként kell érteni itt is, és Chesterton műveiben is.)

Ki volt Chesterton?

Gilbert Keith Chesterton egyike volt Anglia vezető irodalmi és hitvédelmi szereplőinek a XX. század első harmadában. Az ateista Georg Bernard Shaw, aki nagyon jó barátja volt Chestertonnak egy "kolosszális géniusz"-nak nevezte, kétségtelenül élcelődve a kétértelmű kifejezéssel (Chesterton meglehetősen telt alkat volt késői éveiben). A nagy anglikán költő, T. S. Eliot ezt mondta róla: "Azt hiszem többet tett, mint bárki más ez időben. fenntartva egy jelentős kisebbség létét a modern világban." C. S. Lewis, aki talán a legnagyobb keresztény apologéta a Chesterton utáni időben, és szintén anglikán volt, 1925-ben, még ateistaként, így jellemezte őt:

Amikor elolvastam Chesterton Az örökkévaló ember című könyvét, és először láttam meg a történelem teljes keresztény körvonalát egy olyan alakban, amely nekem is értelmesnek tűnt. már akkor úgy gondoltam Chestertonra, mint a legértelmesebb ember, "leszámítva a kereszténységét". Most igazából úgy hiszem, hogy úgy gondolok a kereszténységre magára, mint ami egy nagyon értelmes dolog, "leszámítva a kereszténységét".

Amikor 1963-ban, hat hónappal a halála előtt megkérdezték, hogy melyik keresztény író segített neki, Lewis ezt válaszolta: "A kortárs könyvek közül, amelyik a legtöbb segítséget adta nekem, Chesterton Az örökkévaló embere volt."

Chesterton közel 100 könyvet írt, beleértve a klasszikus Igazságot! és Az ember, aki csütörtök volt címűt, valamint Aquinói Szent Tamás és Assisi Szent Ferenc életrajzát. Kb. 125 folyóiratba írt cikkeket, de nagyon tehetséges irodalomkritikus, misztikus író, közgazdasági, politikai és társadalomelemző, szónok, humorista és költő is volt. 1922-ben lépett a Katolikus Egyházba.