Plinio: Mit kell helyreállítania az Ellenforradalomnak?

Az alábbiakban Plinio Correa de Oliveira gondolatai olvashatóak, melyeket "Forradalom és Ellenforradalom"-című művének második magyar kiadásából idézünk a Szász Péter fordítói megjegyzéseitől kísérten.

1. Mit kell helyreállítani

Ha a Forradalom rendellenesség, akkor az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. E Rend szűkebb értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus királyságában, vagyis az ausztér[1], hierarchikus[2], alapvetően szakrális[3], antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.

2. Mit kell megújítani

Természetesen – mivel a mulandó világban a történelmi törvényszerűség szerint mindenre kiterjedő változatlanság nem állhat fenn – az Ellenforradalomból születő világnak sajátos karaktere lesz, mely megkülönbözteti a Forradalom előtt fennállt rendtől. Természetesen e különbségek járulékosak és nem állagiak. Ezek bár járulékok, elég fontosak ahhoz, hogy szóljunk róluk.

Mivel nem boncolgathatjuk e kérdést hosszasan, csak egy általános hasonlattal élünk. Ha egy élő szervezet valahol megsérül, a gyógyulófélben lévő testrészen sajátos védekezés lép fel. Isten szerető gondviselése nem közvetlenül, hanem másodlagos okokon keresztül törekszik megelőzni egy újabb katasztrófát a természetes öngyógyítási folyamat segítségével. Megfigyelhető ez egy csonttörésnél vagy bőrsérülésnél, mikor is a sebesült rész erősebben forr össze, mint a sérülés előtt volt. Ez testi tükröződése a szellemi világban lejátszódó folyamatoknak. A bűnös, ha valóban bűnbánó, általában erősebben fog visszariadni bűneitől, mint a bukása előtti legjobb éveiben. A bűnbánó szentek élete tanúskodik erről. Hasonlóan az Anyaszentegyház is minden megpróbáltatás után megerősödve került ki az őt térdre kényszeríteni akaró ellenséggel vívott minden küzdelméből. Tipikus példa erre az ellenreformáció.

Ezen törvény erejénél fogva az Ellenforradalomból születendő rend ragyogóbb lesz, mint valaha volt a fényes középkorban, különös tekintettel arra a három alapelvre, ahol a Forradalom megsebezte:

• Az Anyaszentegyház és a pápaság jogainak elismerése, és a földi élet értékeinek lehető legnagyobb mértékű megszentelése, szemben a szekularizmussal, felekezetköziséggel, ateizmussal, panteizmussal, és ezek valamennyi következményével.

• A közösség és az állam, a kultúra és az élet minden területének áthatása a hierarchia szellemével, szemben a Forradalom egalitárius metafizikájával.

• Gondos figyelem minden rossz kezdetleges vagy leplezett formáinak felismerésében és leküzdésében, mélységes megvetés a gonoszsággal és becstelenséggel szemben, leginkább azokkal szemben, amelyek az igazhitűség és a tiszta szokások betartása ellen törnek. Szembenállás a Forradalom liberális metafizikájával és minden tendenciájával, mely a gonoszságnak szabadságot és védelmet nyújt.

---

[1] A fordító megjegyzése: A görög eredetű latin austeritas kifejezést leginkább az „önfegyelmezettség”, az „önuralom” vagy a „magaviselet” szóval magyaríthatjuk, rokoníthatjuk. Az ausztér ember a valós létviszonyoknak megfelelően átlátja, hogy az erény (virtus) gyakorlása erőt (vis) vesz igénybe a rendezetlen kívánságok miatt. Ez utóbbinak alapvető oka az, hogy sem az áteredő bűnben fogant, sem a keresztségben újjászületett ember nem bírja az eredeti épség (integritas originalis) természeten kívüli (praeternaturalis) adományát. A négy alaperény begyakorlása az ember oldaláról komoly, de nem lehetetlen természetes erőfeszítést kíván Isten kegyelmén túl. A liberalizmus lényegileg ennek tagadása, illetőleg ennek megsemmisítésére való törekvés.

[2] A fordító megjegyzése: A görög eredetű latin hierarchia kifejezés szó szerint „szent rendet” jelent. Alapvetően azt fejezi ki, hogy tárgyilag az egyes létezők (így az egyes emberek) különböznek és e különbözőségek szerint alá- és fölérendeltségi viszonylatban állnak. Az egalitarizmus lényegileg ennek tagadása, illetőleg ennek megsemmisítésére való törekvés.

[3] A fordító megjegyzése: A latin sacralitas kifejezést leginkább a „megszenteltség” szóval fordíthatjuk. A sacrum (szent) olyan teremtett létezőt jelöl ebben az összefüggésben, mely az egyedül magánvaló léttel, az „egyedül szenttel” összekapcsol, illetőleg annak természetét közvetíti, tágabb összefüggésben a sphera aeternitatis (örökkévaló létrend) egészét, az Anyaszentegyházat és egész üdvtevékenységét jelölhetjük vele. A profanum tulajdonképpen a „templom előtti teret”, tehát a szentre diszponált teremtett létezők rendjét jelöli, ilyen értelemben a sphera temporalis (időbeni létrend) jelölésére szolgál. A sacralis (megszentelt) ebben az összefüggésben az utóbbinak az előbbi alá rendelt és „elegyedés, de szétválasztás nélküli” áthatott állapotát jelzi.

Szabad Monarchiák Igaz Törvénye (1.)

A most olvasott írásban VI. JAKAB skót király 1598-ban elkészített »Szabad Monarchiák Igaz Törvénye« című munkájáról ejtünk pár szót, melyben JAKAB az isteni jogalapú monarchiát mutatja be. Ennek a tárgyalásához és megértéséhez azonban először át kell tekinteni az abszolutista eszmerendszert, a hatalom eredetéről vallott nézeteket, a korszakot és a királyok isteni jogalapjáról [the divine right of kings] alkotott véleményeket.

Az abszolutizmus szó csak a XVIII–XIX. század fordulóján jelent meg, tehát nem létezett abban a korban, amire használták. Ebből kifolyólag külön tárgyalandó az elméletet, ami már a XVI. században létezett, és annak gyakorlati megvalósulása, ami csak a XVII. század közepén következett be, és amely ekkor sem volt teljes s nem is lett az [a későbbiekben sem, ahogy D. PARKER is mondja: »az abszolutizmust mindig csak építgették, de sohasem épült ki.«I Ezek az elméletek először Franciaországban és Angliában jelentek meg, ahol ez az eszme valójában nem tudott gyökeret verni.
Francia földről származik az abszolutista elmélet atyja, JEAN BODIN is, akinek a nevéhez fűződik még a szuverenitás [maiestas] fogalmának megalkotása, ami az állam állandó és abszolút hatalmát jelenti, és ami az uralkodóban testesül meg. Szerinte
ugyanis minden államban léteznie kell egy legfelsőbb, kizárólagos, megfellebbezhetetlen
törvényhozó hatalomnak; és ahol ez nincs meg, ott tulajdonképpen még államról
sem beszélhetünk. A szuverenitás tanát BODIN a Hat könyv az államról [1567] című művében fejtette ki, melyben összehasonlította a különböző állam- és jogrendszereket, és ezzel bizonyította a szuverén uralkodó szükségességének a meglétét. Meghatározta továbbá a szuverenitás jegyeit is, melyek a következők: a törvényhozó hatalom, a hadüzenet és békekötés joga, a magasabb tisztviselők kinevezése, a legfőbb bírói fórum, a kegyelmezés, a hódolat fogadása, a pénzverés, a súlyok és mértékegységek megállapítása és az adókivetés.(II) BODIN a legjobb kormányzati formának a monarchiát tartotta, itt valósítható meg leginkább a szuverenitás.
Azonban az általa használt »abszolút hatalom« kifejezést már a XIII. századi kánonjogászok is használták a pápa hatalmának a leírására: »potestas absoluta«(III), és ennek alátámasztására a Biblia mellett felhasználták a római jog két formáját is:
»Quod principii placuit legis habet vi vigorem« [Ami a császárnak tetszett, az törvény erejével bírt], »Princeps legibus solotus est« [A princeps fel van old(oz)va a törvények alól].(IV) Tehát az abszolutista uralkodók teljes hatalommal rendelkeztek az országukban. Azonban rájuk is vonatkoztak az isteni és a természetes törvények, amelyekről később még részletesebben is szó esik. Ezeken kívül a fundamentális törvényeket is be kellett tartania. Ilyen volt Franciaországban az úgynevezett »szálitörvény«, amelyben a trónöröklést szabályozták.(V)Így tehát bizonyos jogok vonatkoztak
az uralkodóra is, és ő csak a pozitív –, azaz a tételesen lefektetett – törvényeket változtathatta meg, ezért az abszolút hatalom nem azonos a zsarnoki vagy korlátlan hatalommal.(VI) Ezen megállapítások viszont csak a nyugati területekre érvényesek – teljesen más volt a helyzet Oroszországban, ahol a XVIII. századig ismeretlen volt mind a római jog, mind a természetjog, és nem léteztek fundamentális törvények sem. Az új ideológia csak NAGY PÉTER(VII) korában jelent meg, melynek bizonyítéka a cár uralkodása alatt kiadott »Az uralkodó akaratának a joga állama örökösének meghatározásában« című mű, amely még mindig nem kapcsolható teljes mértékben a nyugati abszolutizmushoz.

Nicólás Gómez Dávila válogatott maximái I.

Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.

Az élet a hierarchiák műhelye. Csak a halál demokrata.

A valódi problémáknak nem megoldásuk van, hanem történelmük.
A művészet nem nevel senkit, kivéve a művészt.

Vulgáris szórakozás és vul­gá­ris elfoglaltság ma már az egyetlen, ami miatt nem kell sza­bad­kozni.

A demokrata úgy védelmezi meggyõzõdését, 

hogy kinyilvánítja: aki ellene van, az elmaradt a fejlõdésben.

Ami a szellem tevékenységét elaltatja, és lassan arra csábítja őt, hogy automataként éljen, ami arra kényszeríti, hogy ne érezze az élet közvetlen ízét és értelmét, ami egy közönséges fogalmakból és ostoba szokásokból álló légvárba csalogatja, az a hétköznapi élet a maga szokványos berendezéseivel, mindennapi szükségleteivel, felületes ténykedéseivel, fiktív intenzitásával.
Márpedig az értelem, az igazi értelem elhomályosulása elõbb-utóbb erkölcsi, mi több, teológiai dimenzióba csap át.

Reakciósnak lenni annyi, mint nem bizonyos megoldásokban hinni, 
hanem élesen érzékelni a problémák összetettségét.

A reakciós nem hajlandó megerőszakolni a dolgok összeférhetetlenségeit, 
mivel egyedül a valóságnak esküdött hűséget.

A reakciós – a felvilágosodással vitatkozva – nem az egyetemes elvek létezését tagadja, 
hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének.

Horváth Róbert: A konzervatív forradalom

[A "konzervatív forradalom" szellemiségével az ellenforradalmi elvek iránt érdeklődőknek foglalkozniuk kell. A mi értelmezésünk szerint az ellenforradalom célja a modernitással való leszámolás, a katolicizmus megújítása és az Imperium Christianum helyreállítása. A konzervatív forradalomból igen sokat meríthetünk, ezen célok eléréséhez, ezért szükségesnek tartottuk Horváth Róbert írását átvenni az ellenforradalmi szöveggyűjtemény lapjaira. Az írásban említett szerzők olvasását is ajánljuk!]

Mielőtt rátérnénk annak áttekintésére, hogy pontosan mi is az, amit konzervatív forradalomnak lehet nevezni, utalnunk kell a kifejezéssel kapcsolatos két súlyos félreértésre. Először is, nem lehet azonosítani napjaink különböző áljobboldali pártjainak egyidejű választási győzelmeivel. Amiről itt szólunk, az meghatározott történelmi előzményekkel rendelkező, azokra visszavezethető, szabatosan körülhatárolható jelenség. Egy hosszú távon ható, „felülről” jövő, intellektuális és szellemi akció, nem pedig egy „alulról”, a választók tömegeinek irányából megvalósuló, esetleges és múló eredmény. Ami a másik durva félreértést illeti, előre kell bocsátanunk, hogy a konzervatív forradalom nem egy „harmadik út” gondolatát foglalja magában. (A kifejezés két látszólag ellentétes tagjából – konzervativizmus és forradalom – többen jutottak erre az alapjaiban téves következtetésre.) Sem a tradicionalitás és modernitás, sem a jobboldaliság és baloldaliság kettősének viszonylatában nem kecsegtet harmadik lehetőséggel.¹ Igaz ugyan, hogy néhány, a konzervatív forradalom jelenségébe sorolt személy, mint például Ernst Niekisch, annak bizonyos fázisaiban és helyszínein gondolkoztak ilyesmiben; az is igaz, hogy mind Charles Maurras, mind Oswald Spengler élénken érdeklődtek a szocializmus különböző változatai iránt – azt azonban nem lehet vitatni, hogy a konzervatív forradalom mind eredetében, mind összességében a tradíciók oldalán álló, alapvetően jobboldali jelenség.

Az utóbbi előzetes megjegyzésen túl, ismertetőnk két lényegi ponton tér majd el a témával foglalkozó nemzetközi irodalomtól. Az első és legfontosabb, hogy a konzervatív forradalmat mi nem egy múltbéli, már lezajlott és lezárult eseménynek tekintjük, hanem olyan jelenségnek, amely napjainkban is folytatódik és tart – akkor is, ha a mediák nem foglalkoznak ezzel. Itt egy benső, csendes, ám annál nagyobb jelentőségű revolúcióról van szó, amely vagy hatást gyakorol nagyobb tömegekre, vagy nem. Bár feltartóztathatatlan, az iránya és a hozzá nélkülözhetetlen csend, valamint az egyéb események sokasága könnyen azt a látszatot kelthetik, hogy már lezárult eseményről van szó, ami azonban nem felel meg a valóságnak. A másik pont, amiben eltérünk a konzervatív forradalmat bemutató komolyabb írásoktól is, az, hogy mi a jelenséget átfogóan, lehetőségeink keretei között minden aspektusát és helyszínét felölelve, egy teljes történelmi–szellemtörténeti ívnek megfelelően mutatjuk be. Az eredet kérdésében például nem törünk lándzsát sem a francia, sem a német eredet felett: időrendben haladva mindkettőt bemutatjuk, hiszen valamilyen értelemben mindegyiket meghatározóként fogadhatjuk el, sőt egyéb eredési pontokat is számon tarthatunk.

ERNST JÜNGER MAXIMÁI

Az alábbiakban a neves német filozófus és író, a konzervatív forradalom egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a maximái olvashatóak, mellyel egy sorozatot is szándékozunk indítani. Ernst Jünger (1895 - 1998) itthon elsősorban szépíróként debütált (A márványszirteken, 2004), e mellett pedig kisebb lélegzetű írásai jelentek meg politikai folyóiratokban. Jünger meghatározó élménye íróként és filozófusként is a háború és a béke viszonya volt, ahogyan ezt megfogalmazta egyszer; "Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen. (...) Ott kell állni, ahol a rombolás nem végpontnak számít, hanem előzménynek". Végigharcolta az első világháborút, a második világháborúban azonban azonban egy idő után nem vehetett részt, mert nem számított megbízható személynek a nemzetiszocialista vezetésnek. Visszatérő vezérgondolata egy új társadalom létrehozása volt, amelyben a harcos és a munkás valamennyire mitizált, szimbolikus alakjai körül képzelt el. Jüngernek egy alig ismert oldalát kívánjuk bemutatni az alábbi maximákkal, melyek egy klasszikus, kicsit sztoikus bölcselkedőt varázsolnak elénk, aki egy-egy jól sikerült esszenciális mondattal próbálja megragadni a létezés fontos momentumait.

Itt-lét és Így-lét (*)

Az embereknek mindig is többet ért Itt-létük, mint Így-létük: a sorsvonal, annak hossza, szerencséjük és balszerencséjük többet ért, mint a sors voltaképpeni tartalma, jelentősége. A hatalom fontosabb a belátásnál, a gazdagság a jellemnél, az élet hossza annak tartalmánál és a látszat az elidegeníthetetlen önvalónál.

Az ember kudarcát kiterjeszti a környezetére is, a természetre, sőt talán a világegyetemre is. Ennek fő oka a kíváncsiság, amelyet az arcátlanság követ.

Amit az ember kieszel, ismét csak rá hullik vissza.

Néha erényeink és hibáink is visszaütnek ránk.

Annak sorsa, aki csak fedezékből hajlandó elmélkedni, az lesz, hogy túlszárnyalják.

Nem törünk ki még a legbensőbb korlátaink közül sem, így változásra sem vagyunk képesek. Bizonyosan formáljuk magunkat, de csupán korlátaink között, egy kijelölt körön belül.

Az ember az, aki megváltoztatja magát, nem az idő.

Szenvedélyeink a lázhoz hasonlatosak; meglehet, fertőzés által ragadnak meg minket, majd elhagynak és a távolságban térnek vissza.

Az ember kevésbé vágyik megértésre, mint inkább arra, hogy, ami érthetetlen számára, megvetendőnek tűnjön.

Megházasodott. Úgy vélem, első alkalommal azt tapasztalhatta, hogy olyanok vagyunk, mint a kakas a csirkeólban, a legvonzóbb nőkkel éppen ekkor találkozunk.

Egy jó fiziognómus úgy olvas az arcokban, mint (más) a képeskönyvekben. Ez az ajándék megfizethetetlen, noha elérhet egy szintet, amikor, az abszolút halláshoz hasonlóan, fárasztóvá válik.

Mindig is roppant fontos feladatnak tekintettem, hogy egy embert meggyőzzek arról: ő maga egy csodálatos létező és csodálatos erők felelős hordozója.

Az ember olyan képességek birtokosa, amelyeket zárt rendként hordoz. Nem rendelkezik felettük jobban, mint a szükségletei felett.

Miért panaszkodnak oly’ sokan arra, hogy alábecsülik őket? Ennek ellentéte még rosszabb lenne.

Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit leszakítanak. 

A női energia erősebb a férfiúinál, még akkor is, ha láthatóan kevesebb. Áthatóbb, kevésbé illékony, hatékonyabb. Rugalmasabb, mégis keményebb, mint a híres acélpenge. Azonban, az acélhoz hasonlóan, nem kezdettől fogva rendelkezett ezzel az erénnyel, hanem megszerezte azt, midőn a hideg fürdőben megedzették.

A széplelkek az értelmiségi nő természetes prédái.

A bátorság alapja kétség kívül leginkább a nyugodt természet, amely az állhatatosságban, kitartásban és megingathatatlanságban ismerszik meg. Ahogyan egy ennyire minőségi elem kiemelkedik még a legsúlyosabb veszély bátorságából is, mintegy szembeszállva a beláthatatlan túlerővel.

A gyengeségnek vannak fény- és árnyoldalai; fogékonnyá tesz bennünket a jóra és a rosszra is. Amikor gyengék vagyunk az emberek, az állatok, a baktériumok és a betegségek mind ránk támadnak, csakúgy, mint a kísértések. 

Az eufória tekinthető egyfajta szabadságlevélnek, amely a szellemet szabaddá teszi a természettől.

Olyan mértékben emelkedünk, amely mértékben terheinket ledobjuk.

Az igazi lustaság a paradicsomi erények közé tartozik, amelyben rajtunk kívül csupán a macskák részesülnek. 

Olyanok vagyunk, mint azok a felnőttek, akik arrogánsan törnek keresztül a vásári forgatagon, keresztül az élők világán, amelyben egyedül a gyermekek a valódi emberek. 

A gyermekek isnhez hasonlatosak – a világ rendben lenne, ha mi követnénk őket, ahelyett, hogy ők követik a mi példánkat.

A gyermekekben még megvan a világ-géniusz lehelete, amelyet később el fognak veszíteni.