Nicólás Gómez Dávila válogatott maximái II.

„Nem szabad használnunk azokat az igazságokat, amelyeket magunk nem fedeztünk fel, és cáfolnunk azokat a tévedéseket, amelyeket nem követtünk el.”
„A tudomány gyarapítja tevékenységünket és korlátozza megismerésünket.”
„A diadalmas tudománynak, metafizikailag szólva, csak annyi sikerül majd, hogy bebizonyítsa a világ létezését. A puszta, csupasz létezést, a tiszta, üres létet.”
„A humanizmus megjelenésekor az ember érzéki tulajdonságainak tiltakozása volt a vallásos tagadás ellen; manapság a humanizmus csakis az ember szellemi tulajdonságainak tiltakozása lehet a tudományos tagadás ellen.”
„A francia tudomány hanyatlása leginkább szerzőinek prózáján mérhető le. Rosszul megírt könyvekért a franciáknak már nem kell átkelniük a Rajnán.”

„Az emberi ismeretek mennyiségét látva csak azért nem roppanunk össze saját tudatlanságunk súlya alatt, mert eszünkbe ötlik az a határtalan sötétség, amely körülveszi.”
„A tudomány csodálatosan képes megtanítani bennünket arra, hogyan tegyük a dolgokat, de alapvetően képtelen megmondani nekünk, mit tegyünk.”„A statisztika valójában a rabszolgasorba döntés eszköze. Hatásos módszer arra, hogy az egyetlen egyértelmű szubjektumot, az embert az objektumok szintjére redukálja és akként kezelje.”


 

„Napjainkban, amikor az egykori tekintély elhalványul és az eljövendő még alig körvonalazódik, nem látok más, vitathatatlan tekintélyt, csak az orvosét. (Nem bomló kor kultusza volt-e Aesculapiusé is?) Csak neki bocsátják meg és felejtik el hibáit, csak az ő tekintélye támadhatatlan, csak az ő méltóságteljes gesztusait és pompázatos fellépését vagyunk képesek elviselni. (Minden kornak megvan a maga szigora, amellyel ítél azok felett, akiket nem szeret, és értékeli azokat a dolgokat, amelyekben nem hisz.) Tekintélye máris abszolút. Az egyedüli törvények, amelyeknek engedelmeskedik, a sajátjai. Általános tisztelet övezné azt az agyafúrt zsarnokságot, amely teljes szabadságot hirdetne, és megelégedne azzal, hogy legö­n­ké­nye­sebb szeszélyeit higiénikus és megelőző rendszabályokként hirdeti ki. A zsarnok, mint a higiénia bajnoka az új szereplője annak a commedia dell’arténak, amelyet előkészítünk. Ez az orvoskultusz nem abszurd egy olyan korban, amelyik csak a testében képes megtalálni a realitást, s az előző évszázadok értékeit elveszítette. Az, hogy minden bizonytalan, tünékeny, kétséges, ingatag, nem áll a fájdalomra és az öregségre, mely engem fenyeget. Hogy ne borulnék térdre az előtt, aki enyhülést hoz, nyugalmat ígér nekem? A régi csodatévő új életre kel, s a szánalmas menet elhagyja a szent barlangokat, a csodás hatású fákat, a lobogó gyertyáktól megvilágított templomokat, hogy oda vonuljon, ahol az új sámán vár rá, korszerűtlen tollait és prémjeit fehér köpenyre, szarukeretes szemüvegre és töltőtollra cserélve fel.
Ezzel szemben én titokban megvetést érzek az orvos iránt. “Rabszolgamesterség”, mormolom – mint egy nyers római patrícius a hadonászó, éles szemű görög előtt, aki őt kezeli – én, az aszpirines és pantoponos kispolgár. Mégis, lényegében valószínűleg nem tévedek. Az orvoskultusz a szellem végleges alávetését szimbolizálja. A testi egészség itt az emberi tevékenység tulajdonképpeni célja, és én nem tudok beletörődni abba, hogy nem csupán eszköze. (…)” 

Nacionalizmus és állam

„Jugoszláv nacionalizmus ma, holnap pedig a kínai nacionalizmus. A tizenkilencedik század talán kevésbé halott, mint hisszük.”

„Nyilvánvalóan minden államnak megvan a maga egyéni formája, amely nem változtatható meg anélkül, hogy elenyészne minden, ami, úgy tűnik számunkra, értékeit alkotja.
Az anyagi kontinuitás megmaradása nem elég vigasz a hajótörésben, amelyben elvész egy nemzet pótolhatatlan individualitása.
Itália valósága a város volt. E földön minden igazi élet a városfalak közötti zárt térben keletkezett.
Egy irtózatosan kiterjedt város, amely Nagy-Görögország hellén kolóniáitól Rómáig megteremtette a municipiumok konglomerátumát, egészen a középkori és a reneszánsz városokig.
Olaszország egyesítése mesterséges vállalkozás volt, amelyet a tizenkilencedik század európai nacionalizmusa ihletett és külföldiek vittek véghez: a piemonti határterület lakói. Annak, hogy sok itáliai évszázadokon át az egységről álmodott, nincs jelentõsége, ha meggondoljuk: Machiavellinek a spanyol Borgiát kellett hősként kitalálnia, és franciáknak, spanyoloknak, osztrákoknak kellett felszámolniuk a különbözõségeket ahhoz, hogy az egység eszméje megszûnjék pusztán egy elégedetlen és megkeseredett ifjonc vágyálma lenni.
Itália az az ország, amely abba pusztul bele, hogy nemzetként kell léteznie. (…) Az olaszok hősi és modernista retorikája beszédes szimptómája e jelenségnek, mivel az ékesszólás szerepe általában az, hogy megteremtse a szótestét azoknak a realitásoknak, amelyek megélt életünkből hiányoznak.” 

Szellemi korazonosság - kommunizmus

„Mindahhoz, ami abból a ténybõl következik, hogy Oroszország kommunista állam, hozzá kell még tenni annak következményeit is, hogy modern állam. Akár kommunista, akár orosz a szovjet állam, hasonlít az amerikaihoz abban az alapvető tényállásban, hogy mindkettõ egyidejűleg létezik, és ez nem puszta kronológiai egyidejűség, melynek eredményeképpen egy japán sógun kortársa egy francia Bourbonnak, hanem sokkal inkább szellemi korazonosság, ami azt jelenti, hogy megegyező helyet foglalnak el abban a szellemi folyamatban, amelyben a fizikai-matematikai tudományok és technikai alkalmazásaik ötszáz éve kibontakoznak. E tudományok és technikáik hatása a gazdasági viszonyokra és azok nyomán az általános világ- és emberképre egységes irányban alakítja át az eltérő történelmi anyagokat. Ezért amikor a demokratikus eszme és az ipari forradalom egyesült erői az angol és a francia társadalom eltérő anyagára hatnak, azt láthatjuk, hogy – dacára, például, Taine jóslatainak – csúcspontjukat egyaránt a társadalmi tekintélyek politikai presztízsének felszámolásában érik el, szinte egyazon idõpontban (MacMahon sikertelen államcsínye 1877-ben, az angol választási jog reformja 1884-ben), az általános választójog analóg kiszélesítésével, a törvényhozó testület ugyanazon hegemóniájával, az államkincstár és az adózási rendszer hasonló kisajátítási rendszerével, a szakszervezetiek azonos elõjogaival stb. A tudatos szándéknál, amely arra irányul, hogy létrehozza a történelemben a társadalmi viszonyok egy meghatározott rendszerét (itt a minden egyén függetlenségéből, ott a mindegyik alárendeléséből adódó igazságosságot), fontosabb a szellemi tényállások és társadalmi következményeik egyazon autonóm rendszeréhez tartozás.
Az orosz és az amerikai ideológia – az egyik tantételeinek komplex rendszerével és annak velejáróival, a másik az individualitás puszta igenlésének szellemi szűkösségével – kénytelen lesz majd ugyanazon kényszereknek engedelmeskedni és megelégedni két különböző nevû, de a megtévesztésig hasonló társadalommal.”

„Korunk legjelentõsebb történelmi ténye nem az orosz kom­munizmus, hanem egy új kínai állam létrejötte. Kína kommunista urai egy olyan birodalmat alapítanak, amelynek politikai és társadalmi struktúrája még megjósolhatatlan, lényegi erejének meglátásához nem kell azonban prófétának lenni. Míg Oroszország minden doktrínából, amelyet átvesz, vallást csinál, addig Kína világias és civil szelleme szociális és politikai elképzelésekké alakítja a vallásos eszméket. A kommunizmusnak, megszabadulva vallásos tehertételétől, az átmenetileg dezorientált lélek pótlékának szerepétől, talán éppen ott sikerül majd érvényesen megközelítenie eredeti célját.”

Olvasás és írás

„Azt a szerzőt, aki nem érezteti könyvének első három mondatával, hogy másfajta, összetéveszthetetlen sajátossággal van dolgunk, haladéktalanul a szemétkosárba kell dobni.”

„A legszebb könyvek témája ugyanaz, mint a legostobábbaké. De a szerzők nem ugyanazok.”

„Okos könyvet olvasva okosnak érezzük magunkat, ahogyan hősnek, amikor katonazenét hallgatunk.”
„Nagy könyv az, amelyik ugyanúgy hat ránk minden életkorban, ahogyan gyerekkorunkban hatott.”
„Emlékiratok elolvasása után óhatatlanul arra a következtetésre jut az ember, hogy minden élet, hacsak nem világítja be nagy értelem, triviális és haszontalan.”

„Az irodalom nem csak a képzelet játéka. Az irodalmi dimenzió nem felületes aspektusa a világnak, hanem maga a dolgok mélysége. Az irodalom a szellem aktusa, amellyel megragadja a felszínen túli dolgokat.”

„Olvasni tanulni: ha félbeszakítunk egy olvasmányt, hogy valami mást olvassunk, az a szerző semmibe vétele.
Minden könyv, amely valóban megérdemli ezt a nevet, zárt rendszer, melynek összjelentése részeinek együttes hatásától függ. Valamennyi egymásra következő aspektusát szinte egyidejűleg kell érzékelni, és erre csak a szisztematikus odafigyelés képes, amely egyetlen aktusba olvasztja az időbeli sokszínűséget.”   

„Ha a középszerű könyvek napról napra elviselhetetlenebbnek tűnnek számunkra, nem azért, mert ízlésünk tisztul és finomodik, hanem mert képzelőerőnk gyöngül.
Fiatalon olyan gazdag és nagyvonalú képzelőerővel vagyunk képesek olvasni, hogy a legközönségesebb anyagot is reflexek és tüzek sugározzák be. Akkor még hajnali frissességű minden hétköznapi és eltompult jelző, és minden főnév azonosul azzal a tárggyal, amelyet jelöl.
Mivel nem a tiszta szimbólumok és absztrakt jellemvonások univerzumában élünk, minden egyes szó a képek és érzések pompás kíséretét hívja elő. A gyermek egy seprűvel vagy egy székkel játszik, mert képzelőerejének szklerózisa még nem kezdődött el.”

„A könyv ritkán nevelő hatású. Mindenki azzal a szellemmel olvas, amely van neki. A könyvekben csupán előítéleteink megerősítését fedezzük fel. A könyv csak azt neveli, akinek számára eleven valóság, közvetlen és testi jelenlét.”  

 „A görög klasszikusok és a Biblia, ha lassan és rendkívül figyelmesen olvassuk őket, elegendőek ahhoz, hogy megtanuljuk belőlük mindazt, amit az emberiség önmagáról tud.”

„Micsoda merészségről tanúskodik már maga az írás aktusa!”

 
„A szépség annak bizonyítéka, hogy alkotás jött létre; a csúnya tárgy mindössze az anyag átrendezése.”

„Az igazságnak nincs retorikája. Az ékesszólás az ingatag hit tünete.”

„Vannak stilisztikai hiányosságok, amelyeket az író nem javíthat ki új jelzőkkel vagy más igeidőkkel, hanem csakis élete megváltoztatásával.”

 
„A világosan megírt könyv végtelenül értékes, mégha ostobaságokat tartalmaz is.
Az szerző, aki világosan kifejezi tévedéseit, hibáit és szellemi hiányosságait, többet segít nekünk, mint az, aki kuszán hirdet egy igazságot.”

„A művész tévedése, hogy azt hiszi, ő hozza létre a művet, és ezért csodálni kell őt, és ő is csodálja önmagát. Csak az mentheti meg, ha hisz annak jelentőségében, vagy szórakoztatja őt az, amit csinál. Vagyis ha művével foglalkozik, és nem azzal, hogy művének alkotója legyen.”