A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabadság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabadság. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 12., csütörtök

Szabad Monarchiák Igaz Törvénye (1.)


A most olvasott írásban VI. JAKAB skót király 1598-ban elkészített »Szabad Monarchiák Igaz Törvénye« című munkájáról ejtünk pár szót, melyben JAKAB az isteni jogalapú monarchiát mutatja be. Ennek a tárgyalásához és megértéséhez azonban először át kell tekinteni az abszolutista eszmerendszert, a hatalom eredetéről vallott nézeteket, a korszakot és a királyok isteni jogalapjáról [the divine right of kings] alkotott véleményeket.

Az abszolutizmus szó csak a XVIII–XIX. század fordulóján jelent meg, tehát nem létezett abban a korban, amire használták. Ebből kifolyólag külön tárgyalandó az elméletet, ami már a XVI. században létezett, és annak gyakorlati megvalósulása, ami csak a XVII. század közepén következett be, és amely ekkor sem volt teljes s nem is lett az [a későbbiekben sem, ahogy D. PARKER is mondja: »az abszolutizmust mindig csak építgették, de sohasem épült ki.«I Ezek az elméletek először Franciaországban és Angliában jelentek meg, ahol ez az eszme valójában nem tudott gyökeret verni.
Francia földről származik az abszolutista elmélet atyja, JEAN BODIN is, akinek a nevéhez fűződik még a szuverenitás [maiestas] fogalmának megalkotása, ami az állam állandó és abszolút hatalmát jelenti, és ami az uralkodóban testesül meg. Szerinte
ugyanis minden államban léteznie kell egy legfelsőbb, kizárólagos, megfellebbezhetetlen
törvényhozó hatalomnak; és ahol ez nincs meg, ott tulajdonképpen még államról
sem beszélhetünk. A szuverenitás tanát BODIN a Hat könyv az államról [1567] című művében fejtette ki, melyben összehasonlította a különböző állam- és jogrendszereket, és ezzel bizonyította a szuverén uralkodó szükségességének a meglétét. Meghatározta továbbá a szuverenitás jegyeit is, melyek a következők: a törvényhozó hatalom, a hadüzenet és békekötés joga, a magasabb tisztviselők kinevezése, a legfőbb bírói fórum, a kegyelmezés, a hódolat fogadása, a pénzverés, a súlyok és mértékegységek megállapítása és az adókivetés.(II) BODIN a legjobb kormányzati formának a monarchiát tartotta, itt valósítható meg leginkább a szuverenitás.
Azonban az általa használt »abszolút hatalom« kifejezést már a XIII. századi kánonjogászok is használták a pápa hatalmának a leírására: »potestas absoluta«(III), és ennek alátámasztására a Biblia mellett felhasználták a római jog két formáját is:
»Quod principii placuit legis habet vi vigorem« [Ami a császárnak tetszett, az törvény erejével bírt], »Princeps legibus solotus est« [A princeps fel van old(oz)va a törvények alól].(IV) Tehát az abszolutista uralkodók teljes hatalommal rendelkeztek az országukban. Azonban rájuk is vonatkoztak az isteni és a természetes törvények, amelyekről később még részletesebben is szó esik. Ezeken kívül a fundamentális törvényeket is be kellett tartania. Ilyen volt Franciaországban az úgynevezett »szálitörvény«, amelyben a trónöröklést szabályozták.(V)Így tehát bizonyos jogok vonatkoztak
az uralkodóra is, és ő csak a pozitív –, azaz a tételesen lefektetett – törvényeket változtathatta meg, ezért az abszolút hatalom nem azonos a zsarnoki vagy korlátlan hatalommal.(VI) Ezen megállapítások viszont csak a nyugati területekre érvényesek – teljesen más volt a helyzet Oroszországban, ahol a XVIII. századig ismeretlen volt mind a római jog, mind a természetjog, és nem léteztek fundamentális törvények sem. Az új ideológia csak NAGY PÉTER(VII) korában jelent meg, melynek bizonyítéka a cár uralkodása alatt kiadott »Az uralkodó akaratának a joga állama örökösének meghatározásában« című mű, amely még mindig nem kapcsolható teljes mértékben a nyugati abszolutizmushoz.

2014. október 15., szerda

A társadalmi igazságosságról az univerzalizmus fényében

Othmar Spann gondolatai az igazságosságról.

Igazságosság[1]

„Mi mások lennének az államok az igazságosság nélkül, 
mint hatalmas rablóbandák?”
Szent Ágoston: De Civitate Dei IV. 4.

Az igazságosság univerzalisztikus fogalma

Othmar Spann
Miként a szabadság az individualizmus politikai alapfogalma, úgy az igazságosság az univerzalizmusé. Aki az önhatalmú, szuverén egyénből indul ki, az egyén akadálytalan fejlődését – a szabadságot –, aki viszont az Egészből indul ki, a részek Egészben való megfelelőségét – az igazságosságot – kell legfőbb követelményének tekintenie.[2] Az igazságosság tehát az Egész felől nézve a részek egymásnak való helyes megfelelésére (korreláció) utaló strukturális, konstruktív fogalom. Az egyén felől nézve azt mondhatjuk: ami a tagkéntiség (Gliedsein) természetében rejlik, a rész számára igazságos; mivel a tagkéntiség egyben az egyén létfontosságú eleme, élettápláléka. Következésképpen, az egyén éppúgy követeli az igazságosságot – nevezetesen a számára életfontosságú tagkénti helyet –, mint az Egész – mégpedig a számára életfontosságú tagbeli kifejeződést. Az igazságosság jól ismert formulája, a suum cuique („mindenkinek a magáét”) kettős értelmű: „Abban részesülök, ami az Egész számára vagyok” – ez az elosztó igazságosság, az Egész felől tekintett igazságosság, a disztributív igazságosság, Arisztotelésznél en taisz dianomaisz; hasonlóképpen: arra tartok igényt, hogy az Egész számára mindaz lehessek, ami számára (s így egyszersmind kibontakozásom értelmében önmagam szá­­­­­mára) lehetek, amit „odaadó igazságosságnak” is nevezhetnők. Az elosztó és az odaadó igazságosság, az Egész és az egyén felől szemlélt igazságosság, ­a­­lap­jában véve egy és ugyanaz, csupán egyazon igazságosság két külön oldala. Abban részesülök, ami az Egész számára vagyok = az Egészben akkor van részem, ha egyáltalán (azaz őbenne) vagyok. Az Egész és a rész nézőpontja reciprok fogalmak, egybevágnak. Így hát a számomra megfelelő pozíció, amelyet az Egészben elfoglalok, úgy az Egész, mint a magam felől nézve igazságos.
Ez annyit jelent, hogy az igazságosság mindenképpen szociális fogalom, egy fogalom, melynek az Egészben, a közösségben van csupán értelme; az individualizmusból kiindulva viszont egyáltalán nem magyarázható. S éppen ezért ez annyit jelent, hogy az igazságosság az Egész és a rész életmaximumát is magában foglalja. Mert amennyiben az Egész – ahogyan az imént láttuk – a részek megfelelő helyét kijelöli, ezáltal eléri életmaximumát; ha pedig az egyén a számára megfelelő helyet keresi, szellemi életmaximuma is teljesül. Az egyén és az Egész életmaximuma – az univerzalisztikus felfogás értelmében – egy és ugyanaz. Az igazságosság egyúttal egybeesik mindkettőjük életmaximumával. Ám az Egész az, ami primer. Amennyiben egy élő szervezetben a szív az Egészben kijelölt helyéhez mérten erősebben kifejlett lenne, úgy e szervezet hamar megbetegedne. A szív egyoldalú fejlesztése az Egész egészségének rovására menne, ugyanakkor károsítaná magának a szívnek az egészségét is, melynek az Egészben kell élnie.
Az igazságosság mint az Egész konstrukciós alapelve az alkotóelemek egyenlőtlenségét követeli, miképpen egy szervezet szívből, tüdőből és más alapvetően különböző tagokból áll. Az elosztó igazságosságból tehát nem egyenlőség, hanem szükségképpen egyenlőtlenség, mégpedig organikus egyenlőtlenség következik (egy gondolat, melyet később még tovább kell követnünk).