Szabad Monarchiák Igaz Törvénye (1.)

A most olvasott írásban VI. JAKAB skót király 1598-ban elkészített »Szabad Monarchiák Igaz Törvénye« című munkájáról ejtünk pár szót, melyben JAKAB az isteni jogalapú monarchiát mutatja be. Ennek a tárgyalásához és megértéséhez azonban először át kell tekinteni az abszolutista eszmerendszert, a hatalom eredetéről vallott nézeteket, a korszakot és a királyok isteni jogalapjáról [the divine right of kings] alkotott véleményeket.

Az abszolutizmus szó csak a XVIII–XIX. század fordulóján jelent meg, tehát nem létezett abban a korban, amire használták. Ebből kifolyólag külön tárgyalandó az elméletet, ami már a XVI. században létezett, és annak gyakorlati megvalósulása, ami csak a XVII. század közepén következett be, és amely ekkor sem volt teljes s nem is lett az [a későbbiekben sem, ahogy D. PARKER is mondja: »az abszolutizmust mindig csak építgették, de sohasem épült ki.«I Ezek az elméletek először Franciaországban és Angliában jelentek meg, ahol ez az eszme valójában nem tudott gyökeret verni.
Francia földről származik az abszolutista elmélet atyja, JEAN BODIN is, akinek a nevéhez fűződik még a szuverenitás [maiestas] fogalmának megalkotása, ami az állam állandó és abszolút hatalmát jelenti, és ami az uralkodóban testesül meg. Szerinte
ugyanis minden államban léteznie kell egy legfelsőbb, kizárólagos, megfellebbezhetetlen
törvényhozó hatalomnak; és ahol ez nincs meg, ott tulajdonképpen még államról
sem beszélhetünk. A szuverenitás tanát BODIN a Hat könyv az államról [1567] című művében fejtette ki, melyben összehasonlította a különböző állam- és jogrendszereket, és ezzel bizonyította a szuverén uralkodó szükségességének a meglétét. Meghatározta továbbá a szuverenitás jegyeit is, melyek a következők: a törvényhozó hatalom, a hadüzenet és békekötés joga, a magasabb tisztviselők kinevezése, a legfőbb bírói fórum, a kegyelmezés, a hódolat fogadása, a pénzverés, a súlyok és mértékegységek megállapítása és az adókivetés.(II) BODIN a legjobb kormányzati formának a monarchiát tartotta, itt valósítható meg leginkább a szuverenitás.
Azonban az általa használt »abszolút hatalom« kifejezést már a XIII. századi kánonjogászok is használták a pápa hatalmának a leírására: »potestas absoluta«(III), és ennek alátámasztására a Biblia mellett felhasználták a római jog két formáját is:
»Quod principii placuit legis habet vi vigorem« [Ami a császárnak tetszett, az törvény erejével bírt], »Princeps legibus solotus est« [A princeps fel van old(oz)va a törvények alól].(IV) Tehát az abszolutista uralkodók teljes hatalommal rendelkeztek az országukban. Azonban rájuk is vonatkoztak az isteni és a természetes törvények, amelyekről később még részletesebben is szó esik. Ezeken kívül a fundamentális törvényeket is be kellett tartania. Ilyen volt Franciaországban az úgynevezett »szálitörvény«, amelyben a trónöröklést szabályozták.(V)Így tehát bizonyos jogok vonatkoztak
az uralkodóra is, és ő csak a pozitív –, azaz a tételesen lefektetett – törvényeket változtathatta meg, ezért az abszolút hatalom nem azonos a zsarnoki vagy korlátlan hatalommal.(VI) Ezen megállapítások viszont csak a nyugati területekre érvényesek – teljesen más volt a helyzet Oroszországban, ahol a XVIII. századig ismeretlen volt mind a római jog, mind a természetjog, és nem léteztek fundamentális törvények sem. Az új ideológia csak NAGY PÉTER(VII) korában jelent meg, melynek bizonyítéka a cár uralkodása alatt kiadott »Az uralkodó akaratának a joga állama örökösének meghatározásában« című mű, amely még mindig nem kapcsolható teljes mértékben a nyugati abszolutizmushoz.

Nicólás Gómez Dávila válogatott maximái I.

Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.

Az élet a hierarchiák műhelye. Csak a halál demokrata.

A valódi problémáknak nem megoldásuk van, hanem történelmük.
A művészet nem nevel senkit, kivéve a művészt.

Vulgáris szórakozás és vul­gá­ris elfoglaltság ma már az egyetlen, ami miatt nem kell sza­bad­kozni.

A demokrata úgy védelmezi meggyõzõdését, 

hogy kinyilvánítja: aki ellene van, az elmaradt a fejlõdésben.

Ami a szellem tevékenységét elaltatja, és lassan arra csábítja őt, hogy automataként éljen, ami arra kényszeríti, hogy ne érezze az élet közvetlen ízét és értelmét, ami egy közönséges fogalmakból és ostoba szokásokból álló légvárba csalogatja, az a hétköznapi élet a maga szokványos berendezéseivel, mindennapi szükségleteivel, felületes ténykedéseivel, fiktív intenzitásával.
Márpedig az értelem, az igazi értelem elhomályosulása elõbb-utóbb erkölcsi, mi több, teológiai dimenzióba csap át.

Reakciósnak lenni annyi, mint nem bizonyos megoldásokban hinni, 
hanem élesen érzékelni a problémák összetettségét.

A reakciós nem hajlandó megerőszakolni a dolgok összeférhetetlenségeit, 
mivel egyedül a valóságnak esküdött hűséget.

A reakciós – a felvilágosodással vitatkozva – nem az egyetemes elvek létezését tagadja, 
hanem azt, hogy a felvilágosodás által hirdetett elvek ezek részei lennének.

Horváth Róbert: A konzervatív forradalom

[A "konzervatív forradalom" szellemiségével az ellenforradalmi elvek iránt érdeklődőknek foglalkozniuk kell. A mi értelmezésünk szerint az ellenforradalom célja a modernitással való leszámolás, a katolicizmus megújítása és az Imperium Christianum helyreállítása. A konzervatív forradalomból igen sokat meríthetünk, ezen célok eléréséhez, ezért szükségesnek tartottuk Horváth Róbert írását átvenni az ellenforradalmi szöveggyűjtemény lapjaira. Az írásban említett szerzők olvasását is ajánljuk!]

Mielőtt rátérnénk annak áttekintésére, hogy pontosan mi is az, amit konzervatív forradalomnak lehet nevezni, utalnunk kell a kifejezéssel kapcsolatos két súlyos félreértésre. Először is, nem lehet azonosítani napjaink különböző áljobboldali pártjainak egyidejű választási győzelmeivel. Amiről itt szólunk, az meghatározott történelmi előzményekkel rendelkező, azokra visszavezethető, szabatosan körülhatárolható jelenség. Egy hosszú távon ható, „felülről” jövő, intellektuális és szellemi akció, nem pedig egy „alulról”, a választók tömegeinek irányából megvalósuló, esetleges és múló eredmény. Ami a másik durva félreértést illeti, előre kell bocsátanunk, hogy a konzervatív forradalom nem egy „harmadik út” gondolatát foglalja magában. (A kifejezés két látszólag ellentétes tagjából – konzervativizmus és forradalom – többen jutottak erre az alapjaiban téves következtetésre.) Sem a tradicionalitás és modernitás, sem a jobboldaliság és baloldaliság kettősének viszonylatában nem kecsegtet harmadik lehetőséggel.¹ Igaz ugyan, hogy néhány, a konzervatív forradalom jelenségébe sorolt személy, mint például Ernst Niekisch, annak bizonyos fázisaiban és helyszínein gondolkoztak ilyesmiben; az is igaz, hogy mind Charles Maurras, mind Oswald Spengler élénken érdeklődtek a szocializmus különböző változatai iránt – azt azonban nem lehet vitatni, hogy a konzervatív forradalom mind eredetében, mind összességében a tradíciók oldalán álló, alapvetően jobboldali jelenség.

Az utóbbi előzetes megjegyzésen túl, ismertetőnk két lényegi ponton tér majd el a témával foglalkozó nemzetközi irodalomtól. Az első és legfontosabb, hogy a konzervatív forradalmat mi nem egy múltbéli, már lezajlott és lezárult eseménynek tekintjük, hanem olyan jelenségnek, amely napjainkban is folytatódik és tart – akkor is, ha a mediák nem foglalkoznak ezzel. Itt egy benső, csendes, ám annál nagyobb jelentőségű revolúcióról van szó, amely vagy hatást gyakorol nagyobb tömegekre, vagy nem. Bár feltartóztathatatlan, az iránya és a hozzá nélkülözhetetlen csend, valamint az egyéb események sokasága könnyen azt a látszatot kelthetik, hogy már lezárult eseményről van szó, ami azonban nem felel meg a valóságnak. A másik pont, amiben eltérünk a konzervatív forradalmat bemutató komolyabb írásoktól is, az, hogy mi a jelenséget átfogóan, lehetőségeink keretei között minden aspektusát és helyszínét felölelve, egy teljes történelmi–szellemtörténeti ívnek megfelelően mutatjuk be. Az eredet kérdésében például nem törünk lándzsát sem a francia, sem a német eredet felett: időrendben haladva mindkettőt bemutatjuk, hiszen valamilyen értelemben mindegyiket meghatározóként fogadhatjuk el, sőt egyéb eredési pontokat is számon tarthatunk.

Vendée - 1793 (Jelenet a Huhogók című filmből)

 

[Bővebben a Vendée-i felkelésről]

Ortega: Nemes élet és közönséges élet.

José Ortega y Gasset

Közel járunk már ahhoz, hogy világunk életre szólítson bennünket s lelkünk viasza úgy  illeszkedjék e felülethez, mint valami modellhez. Természetesen: hiszen élni annyit tesz, mint  a világgal kapcsolatban állani. Az általános kép, amelyet a világ nyújt, életünk általános képe. Ezért állíthatom annyira nyomatékosan, hogy e világ, melybe a jelenkori tömegek beleszülettek a történelemben egészen új arculatot mutat. Míg korábban az élet az átlagember számára egy csomó nehézség, veszedelem, nélkülözés, sorsvéglet és minden oldalról fenyegető függőség halmaza, az új világ gyakorlatilag határtalan lehetőségek köre, biztonságos, amelyben az ember nem függ senkitől. Minden mai lélek, ebben a legelső és maradandó benyomásában pontosan a régi megfordítottjának látszik. Mert ez az alapbenyomás egy belső szózat irányába fordul, amely a személyiség legmélyén szüntelenül ugyanazon szavakat, és makacsul az élet egy meghatározását, mely imperativus is lehet, sugallja. És ha a hagyományos életfelfogás azt vallja: „élni annyi, mint végesnek lenni, s így mindazt, ami bennünket környez, figyelembevenni,” az új így beszél: „élni annyi, mint semmiféle határt nem ismerni, vagyis nyugodtan túláradni önmagunkon; gyakorlatilag semmi sem lehetetlen, semmi sem veszedelmes és, alapjában, senki nem magasabbrendű senkinél.” Ez az alapmegfigyelés a tömegember hagyományos, örök szerkezetét tökéletesen módosítja. Mert ez az ember mindeddig óhatatlanul anyagi korlátok között és magasabb társadalmi hatalmak kezében érezte magát. Ez volt a szemében az élet. Ha javíthatott a helyzetén, ha társadalmilag emelkedett, ezt a sorsnak tulajdonította, melyről úgy látta, hogy őt személye szerint kegyeli. És ha nem a sorsnak, akkor valamely hatalmas erőnek, melyről csak annyit tudott, azt a jót, ami őt érintette. Mind az egyik, mind a másik esetben, kivételnek tekintette magát az élet és a világ szabályos sodrából; kivételnek, melyet valami különös ok idézett elő.

A társadalmi igazságosságról az univerzalizmus fényében

Othmar Spann gondolatai az igazságosságról.

Igazságosság[1]

„Mi mások lennének az államok az igazságosság nélkül, 

mint hatalmas rablóbandák?”

Szent Ágoston: De Civitate Dei IV. 4.

Az igazságosság univerzalisztikus fogalma

Othmar Spann

Miként a szabadság az individualizmus politikai alapfogalma, úgy az igazságosság az univerzalizmusé. Aki az önhatalmú, szuverén egyénből indul ki, az egyén akadálytalan fejlődését – a szabadságot –, aki viszont az Egészből indul ki, a részek Egészben való megfelelőségét – az igazságosságot – kell legfőbb követelményének tekintenie.[2] Az igazságosság tehát az Egész felől nézve a részek egymásnak való helyes megfelelésére (korreláció) utaló strukturális, konstruktív fogalom. Az egyén felől nézve azt mondhatjuk: ami a tagkéntiség (Gliedsein) természetében rejlik, a rész számára igazságos; mivel a tagkéntiség egyben az egyén létfontosságú eleme, élettápláléka. Következésképpen, az egyén éppúgy követeli az igazságosságot – nevezetesen a számára életfontosságú tagkénti helyet –, mint az Egész – mégpedig a számára életfontosságú tagbeli kifejeződést. Az igazságosság jól ismert formulája, a suum cuique („mindenkinek a magáét”) kettős értelmű: „Abban részesülök, ami az Egész számára vagyok” – ez az elosztó igazságosság, az Egész felől tekintett igazságosság, a disztributív igazságosság, Arisztotelésznél en taisz dianomaisz; hasonlóképpen: arra tartok igényt, hogy az Egész számára mindaz lehessek, ami számára (s így egyszersmind kibontakozásom értelmében önmagam szá­­­­­mára) lehetek, amit „odaadó igazságosságnak” is nevezhetnők. Az elosztó és az odaadó igazságosság, az Egész és az egyén felől szemlélt igazságosság, ­a­­lap­jában véve egy és ugyanaz, csupán egyazon igazságosság két külön oldala. Abban részesülök, ami az Egész számára vagyok = az Egészben akkor van részem, ha egyáltalán (azaz őbenne) vagyok. Az Egész és a rész nézőpontja reciprok fogalmak, egybevágnak. Így hát a számomra megfelelő pozíció, amelyet az Egészben elfoglalok, úgy az Egész, mint a magam felől nézve igazságos.

Ez annyit jelent, hogy az igazságosság mindenképpen szociális fogalom, egy fogalom, melynek az Egészben, a közösségben van csupán értelme; az individualizmusból kiindulva viszont egyáltalán nem magyarázható. S éppen ezért ez annyit jelent, hogy az igazságosság az Egész és a rész életmaximumát is magában foglalja. Mert amennyiben az Egész – ahogyan az imént láttuk – a részek megfelelő helyét kijelöli, ezáltal eléri életmaximumát; ha pedig az egyén a számára megfelelő helyet keresi, szellemi életmaximuma is teljesül. Az egyén és az Egész életmaximuma – az univerzalisztikus felfogás értelmében – egy és ugyanaz. Az igazságosság egyúttal egybeesik mindkettőjük életmaximumával. Ám az Egész az, ami primer. Amennyiben egy élő szervezetben a szív az Egészben kijelölt helyéhez mérten erősebben kifejlett lenne, úgy e szervezet hamar megbetegedne. A szív egyoldalú fejlesztése az Egész egészségének rovására menne, ugyanakkor károsítaná magának a szívnek az egészségét is, melynek az Egészben kell élnie.

Az igazságosság mint az Egész konstrukciós alapelve az alkotóelemek egyenlőtlenségét követeli, miképpen egy szervezet szívből, tüdőből és más alapvetően különböző tagokból áll. Az elosztó igazságosságból tehát nem egyenlőség, hanem szükségképpen egyenlőtlenség, mégpedig organikus egyenlőtlenség következik (egy gondolat, melyet később még tovább kell követnünk).

Az Ellenforradalom hajtóereje

1. Erény és Ellenforradalom

Már szó volt róla, hogy a Forradalom leghatalmasabb hajtó­ereje a fék­telen emberi szenvedélyek kitörése és a meta­fizikai gyűlöl­ködés Isten ellen, az erény ellen, a jó és külö­nösen a hierarchia és a tiszta­ság ellen.
Az ellen­forra­dalmi erők ezzel pár­huzam­ban mű­köd­nek, de a termé­szetük egészen más. A szen­ve­dé­lyek ön­maguk­ban véve – szak­szerű­en ki­fejezve – erkölcsileg közömbösek, csak ha rosszra fordíttatnak, akkor rombolnak. Azon­ban a józan ész és az erős akarat kordá­já­ban tart­va, hűségesen fognak engedelmeskedni a jó szol­gálatá­ban.
A lélek portá­ján jelentős erők szabadul­hatnak fel, ha Isten kormányoz­za ítéleteinket, az ítéleteink uralják akara­tunkat, az aka­rat pedig az érzékeinket, s így elegendő gondot tudunk fordí­tani arra, hogy az Ellen­forra­dalom hajtó­ereje is derűs, nemes és módfelett haté­kony legyen.

2. A természetfeletti élet és az Ellenforradalom

A lelkierők kivirágzása elképzelhetetlen természetfeletti kegyelem nélkül. A kegyelem szerepe ép­pen az, hogy meg­világosít­sa az értel­met, erősít­se az akaratot és mér­sékel­je az érzé­keket. Ahogy a régi kovács­mű­he­lyek­ben edzet­ték a vasat: nem túl hevesen, de nem is hidegen, csak úgy fordul­hat­nak a 

szenve­dél­yek és az eré­nyek is a jó felé. Ilyen módon a lélek mér­hetet­lenül sokat nyer a természet­feletti élet­ből, amely a bukott termé­szet nyomora, s a termé­szet szint­je fölé emeli az embert. A keresz­tény lélek erejé­ből fakad az ellen­forra­dalom dina­miz­musa.

3. Az Ellenforradalom legyőzhetetlen

Feltehetnénk a kérdést, mit ér az ember, ha ellenforradalmár? A válasz az, s emellett vál­tig kardoskodunk, hogy ki­für­kész­he­tet­le­nül, minden­kép­pen nemesb s dicsőbb mint forra­dalmárnak lenni: Omnia possum in eo qui me con­fortat. Mindent el­viselek ab­ban, ki nekem erőt ad.
Amikor az ember eldönti, hogy együttműködjön Isten kegyel­mével, törté­nel­mi csodák történnek: A Római Biroda­lom meg­térése, a közép­kor kialakulása, Spa­nyol­ország újra meg­hódí­tása a cova­dongai csata után, mind­ez a lélek fel­tá­ma­dá­sá­ból ered, amely­re egész népek is képesek. A feltámadások legyőz­hetet­lenek, mert semmi sem győz­heti le az eré­nyes nemzetet, ha iga­zán szereti Istent.

(Részlet Plinio Corrêa de Oliveira: 

"Forradalom és Ellenforradalom"-című művéből)