Spanyol Ellenforradalom - 1936-1939

Mikor Franco tábornok a múlt év júliusában kibontotta a nemzeti felkelés zászlaját, mindenütt tömegesen sereglettek a vörös-arany-vörös nemzeti zászló alá. Ez a felkelés tehát nem csupán katonai volt, néhány tábornoknak államcsínyje, hanem mint a püspöki körlevél leszögezi, kezdettől fogva a józan polgári lakosság is a legmesszebbmenő támogatást adta hozzá. „Éppen ezért joggal polgári és katonai felkelésnek lehet és kell minősíteni.” (A püspöki körlevél.) Ritkán történt meg a világtörténelem folyamán, hogy egy katonailag kirobbant felkelés annyira egy lett volna a polgárság zömének gondolkodásával és vágyával és annyira fedte volna az ország közhangulatát, mint ez a felkelés. Az igazság az, hogy a polgári lakosságban az anarchiával és bolsevizmussal való leszámolásnak vágya már régen a katonai felkelés előtt megvolt és a katonaság csak az ország hangulatának nyomására bontotta ki a felkelés zászlaját.

„Aut reconquista, aut requiem.” Interjú Szász Péterrel, a Forradalom és Ellenforradalom című mű fordítójával

Plínio Corrêa de Oliveira műve.

Szerk.: Köszöntjük olvasóink nevében a fordítót! Tudjuk, jó bornak nem kell cégér, mégis arra kérjük, rövidenismertesse a Forradalom és Ellenforradalom című munkát.

Sz. P.: Köszöntöm én is a tisztelt szerkesztőt és a kedves olvasóközönséget! A Forradalom és Ellenforradalom a XX. század egyik legnagyobb, mégis hazánkban gyakorlatilag ismeretlen brazíliai katolikus gondolkodójának kiáltványa. Plínio Corrêa de Oliveira műve azonban nem egy pillanatnyi impresszió hatására született korszerű, de elavulásra ítélt alkotás, hanem kiérlelt, mégis intuíciókkal átszőtt eszmei alapvetés. Alapvetése az, hogy a korviszonyok járulékos korlátai dacára a középkori keresztény civilizáció volt lényegileg a par excellence Civilizáció, mely teljes összhangban áll a Renddel, vagyis a teremtésnek Isten által akart törvényeivel és céljával. Ezt egy gyakorlatilag hét évszázada tartó, összefüggő, intenzitásában és módszereiben változó, mégis egyre erősödő folyamat fokozatosan megfertőzte, amit a nagybetűs Forradalomként aposztrofál a szerző. Ezzel szemben jelöli ki az Ellenforradalom pozícióját: „Ha a Forradalom rendellenesség, akkor az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. E Rend szűkebb értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus királyságában, vagyis az ausztér, hierarchikus, alapvetően szakrális, antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.” (Forradalom és Ellenforradalom, II. rész II. fejezet 1. pont)

Ellenforradalmi gondolatok Misima Jukiótól

A következőkben Misima Jukióval foglalkozunk, a híres japán íróval, aki a Tatenokai nevű ellenforradalmi irányultságú szervezetet alapította és megkísérelte helyreállítani Japánban a szakrális császári hatalmat.

"A cikk, amely 1969. szeptember 24-én jelent meg, beszélgetéseink kikristályosodása és Misima politikai nézeteinek egyik legérthetőbb összefoglalása volt:

„Nem sokkal ezelőtt, augusztus elején, Tokió repülőterén egy fiatal japán megkísérelte késsel megtámadni William Rogers urat, az amerikai államminisztert. A japán sajtó erre úgy reagált, hogy mocskolódni kezdett erről az emberről, és teljesen elítélte cselekedetét. A férfi elmagyarázta: az volt a szándéka, hogy megtorlásból sebesítsen meg egy amerikai képviselőt; ugyanis állítása szerint az okinavai [katonai] bázison történt Amerika ellenes kampányban részt vevő japánokat amerikai bajonettekkel sebesítették meg. Azt mondta, hogy nem érzett személyes ellenszenvet Rogers iránt, és jobboldali szervezethez sem tartozik. Én magam nem vagyok a terrorizmus híve; és a fiatalember tettének a szellemiséget sem támogatom. Nagyon foglalkoztat azonban az a tény, hogy a japán sajtó ennyire meggyalázta őt, és hogy mindenki ugyanolyan hisztérikus módon reagált az eseményekre. Bármilyen is volt az újságok politikai meggyőződése — baloldali, semleges vagy jobboldali —, ugyanolyan volt a reakciójuk. Ilyen hisztérikusan csak olyan emberek viselkednek, akiknek van valami rejtegetnivalójuk. Vajon mit próbál eltitkolni a japán sajtó ezzel a haraggal és mocskolódással? Nézzünk vissza egy kicsit a múltba. Az elmúlt száz év során a japánok hatalmas erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy országukat a nyugati civilizáció mintájára alakítsák át. Ez a természetellenes állapot sokszor becsapta önmagát: túlságosan is kilógott a lóláb! A második világháború után az emberek azt gondolták, hogy Japán legnagyobb hibája lelepleződött. Ezután Japán felsorakozott a vezető ipari nemzetekhez és többé már nem kellett az önámítástól tartania. Csak annak érezték szükségét, hogy diplomatáink a japán kultúra békeszerető oldalát hirdessék — amelyet a teaszertartás és az ikebana, a virágkötészet jelképezett. 1960-ban, amikor Aszanuma Inedzsirót, a Szocialista Párt elnökét Tokióban meggyilkolták, én éppen Párizsban voltam. Aszanumát egy tizenhét éves jobboldali, Jamagucsi Otoja szúrta le; a fiú szinte rögtön ezután megölte magát a börtönben. Akkoriban éppen a párizsi Moulin Rouge műsorán volt egy japán revü, melyben szerepelt egy kardvívó jelenet is. A párizsi Japán Nagykövetség sietve azt javasolta a Moulin Rougenak, hogy ezt a jelenetet a „félreértések" elkerülése végett hagyják ki a revüből. A félreértésektől való félelem néha egyenlő a leleplezéstől való félelemmel. Állandóan az 1877-es Sinpuren-incidenst idézem fel — azt az eseményt, amely a japán értelmiségiek körében manapság a japán fanatizmus és irracionalitás megnyilvánulásáról híresült el; ez az eset tényleg egy szégyenteljes dolog, amiről jobb, ha a külföldiek nem is tudnak. Ez az incidens egy olyan lázadás során történt, melyet körülbelül száz makacs, konzervatív, soviniszta szamuráj hajtott végre. Gyűlöltek mindent, ami nyugati, és az új Meidzsi-kormányt is ellenségeskedve szemlélték, lévén ők példázták Japán nyugatosodását. Az elektromos vezetékek alatt áthaladva még fehér legyezőket is tartottak fejük fölé, mondván, hogy a Nyugat varázslata beszennyezi őket. Ezek a szamurájok a nyugatosodás minden formájának ellenálltak. Amikor az új kormány törvényt hozott a kardok viselésének betiltásáról — ezzel felszámolva a szamuráj-szellemiség legfontosabb jelképeit —, száz felkelő támadta meg a nyugatias Japán katonai laktanyáit — kizárólag karddal és lándzsával. Sokukat a Nyugatról behozott puskákkal lőtték le; az összes túlélő pedig harakirit követett el. Arnold Toynbee azt írta a Tanulmány a történelemről című könyvében, hogy a tizenkilencedik században Ázsiának csak ez a két választási lehetősége volt: vagy elfogadják a Nyugatot, és úgy maradnak fenn, hogy teljesen behódolnak a nyugatosodásnak; avagy ellenállnak és elpusztulnak. Ez az elmélet kivétel nélkül igaz. Japán tényleg modern és egységes nemzetet alakított ki a nyugatosodás és a modernizáció elfogadásával. Ennek a folyamatnak a során a legmegrázóbb szembeszegülő cselekedet a Sinpuren-lázadás volt. A többi ellenállási kísérlet inkább politikai jellegűnek számított, hiányzott belőlük a Sinpuren ideológiai tisztasága és kulturális tényezői. Ennélfogva nagyon dicsérik a japánoknak azt a képességét, hogy néha szinte ravasz módon tudnak modernizálódni és újítani — míg a többi ázsiai népet lenézik lustaságuk miatt. Nyugaton az emberek mégis keveset értenek meg abból, hogy mekkora áldozatot kellett ezért hozniuk a japánoknak. Ahelyett, hogy a Nyugat megkísérelné megismerni ezeket a tényeket, inkább a sárga veszedelem gondolatához ragaszkodik, amely mögött ösztönösen valamilyen sötétséget és baljóslatot érzékel az ázsiaiak lelkében. Ami egy nemzet kultúrájában a legrendkívülibb, az szorosan kapcsolódik ahhoz, ami esetleg a legellenszenvesebb — csakúgy, mint az Erzsébet korabeli tragédiában. Japán a Nyugat számára csak egyik oldalát, a Hold egyik felét próbálta eddig megmutatni, miközben a modernizációval volt annyira elfoglalva. A történelemnek még egyik korszakában sem áldozták fel ennyire a kultúra egészét — amely egyaránt magába foglalja a világosságot és a sötétséget is. Életem első húsz évében a nemzeti kultúrát a militaristák természetellenes puritanizmusa irányította. Az elmúlt húsz évben pedig a pacifizmus szorította vissza erőteljesen a szamuráj-szellemiséget, amely teherként nyomja el a japánok könnyen felfortyanó, »spanyolos« természetét. A hatóságok álszentsége belehatolt az emberek agyába, akik már nem találják a kiutat. Ha a nemzeti kultúra bármikor is megpróbálja újra visszanyerni teljességét, akkor szinte őrült esetek történnek. Ezt a jelenséget a lappangó japán nacionalizmus megnyilvánulásaként értelmezik, amely megszakításokkal tör elő, mint a láva egy vulkán repedésein keresztül. Az ilyesfajta feltűnően szélsőséges cselekedeteket, mint például amilyent ez a fiatalember követett el a tokiói repülőtéren, ily módon is lehetne magyarázni. Mégis kevés ember veszi észre, hogy Japánban a mindenféle nemzetközi álarc mögé bújt jobb- és a baloldal is csak kihasználja a nacionalizmust. A Japánban történt Vietnam-ellenes mozgalom túlnyomó részt baloldali volt, és mégis erősen a nacionalizmushoz kötődött — eléggé furcsa közvetítése a nacionalizmusnak. A háború kezdetéig még azt is csak kevés japán tudta, hogy egyáltalán hol van Vietnam. A nacionalizmust különböző módokon politikai célokra használják fel, és így az emberek elveszítik szem elől azt a tényt, hogy a nacionalizmus alapvetően a kultúra kérdése. Másrészről az a száz szamuráj, akik csak kardokkal támadtak egy modern laktanyára, felismerték ezt a tényt. Azért volt szükség vakmerő tettükre és elkerülhetetlen vereségükre, hogy megmutassák egy bizonyos fajta, nélkülözhetetlen szellemiség létezését. Ideológiájuk nehezen érthető; ez volt az első radikális megjövendölése a japán modernizációval járó veszélyeknek, amelyek a kultúra egészét rombolhatják le. A japán kultúra ma érezhető fájdalmas helyzete annak az eredménye, amit a Sinpuren-incidens idején a japánok még csak homályosan érthettek meg." 

ERNST JÜNGER MAXIMÁI

Az alábbiakban a neves német filozófus és író, a konzervatív forradalom egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a maximái olvashatóak, mellyel egy sorozatot is szándékozunk indítani. Ernst Jünger (1895 - 1998) itthon elsősorban szépíróként debütált (A márványszirteken, 2004), e mellett pedig kisebb lélegzetű írásai jelentek meg politikai folyóiratokban. Jünger meghatározó élménye íróként és filozófusként is a háború és a béke viszonya volt, ahogyan ezt megfogalmazta egyszer; "Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen. (...) Ott kell állni, ahol a rombolás nem végpontnak számít, hanem előzménynek". Végigharcolta az első világháborút, a második világháborúban azonban azonban egy idő után nem vehetett részt, mert nem számított megbízható személynek a nemzetiszocialista vezetésnek. Visszatérő vezérgondolata egy új társadalom létrehozása volt, amelyben a harcos és a munkás valamennyire mitizált, szimbolikus alakjai körül képzelt el. Jüngernek egy alig ismert oldalát kívánjuk bemutatni az alábbi maximákkal, melyek egy klasszikus, kicsit sztoikus bölcselkedőt varázsolnak elénk, aki egy-egy jól sikerült esszenciális mondattal próbálja megragadni a létezés fontos momentumait.

Itt-lét és Így-lét (*)

Az embereknek mindig is többet ért Itt-létük, mint Így-létük: a sorsvonal, annak hossza, szerencséjük és balszerencséjük többet ért, mint a sors voltaképpeni tartalma, jelentősége. A hatalom fontosabb a belátásnál, a gazdagság a jellemnél, az élet hossza annak tartalmánál és a látszat az elidegeníthetetlen önvalónál.

Az ember kudarcát kiterjeszti a környezetére is, a természetre, sőt talán a világegyetemre is. Ennek fő oka a kíváncsiság, amelyet az arcátlanság követ.

Amit az ember kieszel, ismét csak rá hullik vissza.

Néha erényeink és hibáink is visszaütnek ránk.

Annak sorsa, aki csak fedezékből hajlandó elmélkedni, az lesz, hogy túlszárnyalják.

Nem törünk ki még a legbensőbb korlátaink közül sem, így változásra sem vagyunk képesek. Bizonyosan formáljuk magunkat, de csupán korlátaink között, egy kijelölt körön belül.

Az ember az, aki megváltoztatja magát, nem az idő.

Szenvedélyeink a lázhoz hasonlatosak; meglehet, fertőzés által ragadnak meg minket, majd elhagynak és a távolságban térnek vissza.

Az ember kevésbé vágyik megértésre, mint inkább arra, hogy, ami érthetetlen számára, megvetendőnek tűnjön.

Megházasodott. Úgy vélem, első alkalommal azt tapasztalhatta, hogy olyanok vagyunk, mint a kakas a csirkeólban, a legvonzóbb nőkkel éppen ekkor találkozunk.

Egy jó fiziognómus úgy olvas az arcokban, mint (más) a képeskönyvekben. Ez az ajándék megfizethetetlen, noha elérhet egy szintet, amikor, az abszolút halláshoz hasonlóan, fárasztóvá válik.

Mindig is roppant fontos feladatnak tekintettem, hogy egy embert meggyőzzek arról: ő maga egy csodálatos létező és csodálatos erők felelős hordozója.

Az ember olyan képességek birtokosa, amelyeket zárt rendként hordoz. Nem rendelkezik felettük jobban, mint a szükségletei felett.

Miért panaszkodnak oly’ sokan arra, hogy alábecsülik őket? Ennek ellentéte még rosszabb lenne.

Több négylevelű lóherét taposnak el, mint amennyit leszakítanak. 

A női energia erősebb a férfiúinál, még akkor is, ha láthatóan kevesebb. Áthatóbb, kevésbé illékony, hatékonyabb. Rugalmasabb, mégis keményebb, mint a híres acélpenge. Azonban, az acélhoz hasonlóan, nem kezdettől fogva rendelkezett ezzel az erénnyel, hanem megszerezte azt, midőn a hideg fürdőben megedzették.

A széplelkek az értelmiségi nő természetes prédái.

A bátorság alapja kétség kívül leginkább a nyugodt természet, amely az állhatatosságban, kitartásban és megingathatatlanságban ismerszik meg. Ahogyan egy ennyire minőségi elem kiemelkedik még a legsúlyosabb veszély bátorságából is, mintegy szembeszállva a beláthatatlan túlerővel.

A gyengeségnek vannak fény- és árnyoldalai; fogékonnyá tesz bennünket a jóra és a rosszra is. Amikor gyengék vagyunk az emberek, az állatok, a baktériumok és a betegségek mind ránk támadnak, csakúgy, mint a kísértések. 

Az eufória tekinthető egyfajta szabadságlevélnek, amely a szellemet szabaddá teszi a természettől.

Olyan mértékben emelkedünk, amely mértékben terheinket ledobjuk.

Az igazi lustaság a paradicsomi erények közé tartozik, amelyben rajtunk kívül csupán a macskák részesülnek. 

Olyanok vagyunk, mint azok a felnőttek, akik arrogánsan törnek keresztül a vásári forgatagon, keresztül az élők világán, amelyben egyedül a gyermekek a valódi emberek. 

A gyermekek isnhez hasonlatosak – a világ rendben lenne, ha mi követnénk őket, ahelyett, hogy ők követik a mi példánkat.

A gyermekekben még megvan a világ-géniusz lehelete, amelyet később el fognak veszíteni.

HÁROM FORRADALOM

"A XIV. században változni kezd a keresztény Európa lelkialkata és gondolkozásmódja, ami a XV. században mindinkább nyilvánvaló lesz. A földi élvezetek utáni szomjúság égő vággyá változik át. A szórakozások egyre gyakoribbak és fényűzőbbek, s meghódítják az emberekszívét. Az öltözködésben, viselkedésben, a köznyelvben, irodalomban és művészetben egyaránt az élvezetekkel teli élet hajhászása magával hozza az érzékiség és az elpuhulás egyre fokozottabb kifejezéseit. Lassanként az elmúlt idők komolysága és

egyszerűsége elveszti minden megbecsülését. A vigasság, a csinos, könnyed, kifinomult ízlés és a

mulatozás lesz az általános divat. A szívek eltérnek az áldozatra kész szeretettől, a Keresztrefeszítetthez való teljes odaadástól, a szentségre és örök életre való törekvéstől.

A lovagiasság, hajdan a keresztény szigor és férfiasság tündöklése, szentimentálissá válik. A szerelmeskedő

irodalom minden nemzetet meghódít. A luxus halmozása és a hozzátartozó nyereségvágy áthat minden réteget. Az ilyen morális klíma, miután behatolt a gondolkozó szellem belső köreibe, az önhittség jellegzetes tüneteit hozza magával, mint például a hiábavaló, terjengős vitákban és üres szócsatákban való kedvtelést, az okosság helyett az összefüggéstelen okoskodást és az ostoba tudálékosság kirakatát. Olyan ósdi filozófiai irányzatokra zengik a dicshimnuszokat, melyek felett a skolasztika már

győzelmet aratott. Mivel a hit egységéért érzett eredeti, keresztény lelkesedés haloványnak bizonyult, ezek az irányzatok új és újabb álarcban egyre váltakoznak. A legisták abszolutizmusa a római jog hiú, önhitt ismeretével dicsekszik, s kedvező fogadtatásra talál a nagyratörő hercegek körében. Miközben a nemzetek aprajában-nagyjában, lent és fent egyre gyengül az ősrégi követelmény s várakozás, hogy a királyi fennhatóság a megfelelő korlátok között uralkodjék, amint az még IX. Szent Lajos francia király és Kasztíliában III. Szent Ferdinánd spanyol király idején a XIII. században még a legtermészetesebb európai szokásjog volt.

RENESZÁNSZ ÉS AZ ÁLREFORMÁCIÓ

Az új lelkiállapotban az erős, de többé-kevésbé még sem bevallott vágy rejtőzik, hogy a dolgok tárgyi rendje, amely a XII. és XIII. században élte fénykorát, alapjaiban megváltozzék. Erre a vágyra az antik világ eltúlzott s néha már őrülettel határos, mértéktelen csodálata jellemző. Annak érdekében, hogy a humanista reneszánsz ne ütközzék homlokegyenest minden középkori hagyománnyal, megpróbálják az Egyházat, a vallás természetfeletti és morális értékeit háttérbe szorítani. Ugyanakkor a pogány erkölcsi ihletésű embertípust példaképnek mutatják be Európa szerte. Ez a típus, minden kultúrájával együtt a mai kapzsi, érzéki, laicista és pragmatikus ember elődje lesz, azaz a materialista kultúráé is, amelybe ma egyre mélyebbre süllyedünk. A keresztény reneszánsz létrehozására tett erőfeszítések nem fojtották el csírájában azokat a

tényezőket, amelyek az újpogányság lassú győzelméhez vezettek. Európa egyes részein az újpogányság fejlődése mégsem vezetett a hit formális megtagadásához. Erősebb ellenállásba ütközött, mint várható volt. Még akkor sem merte rábírni a lelkeket, hogy szakítsanak a hittel – legalábbis eleinte nem, – amikor már erősen befurakodott közéjük. Más országokban azonban egészen nyíltan támadta az Egyházat. A protestantizmus a másodszülöttje ennek az önhittségnek és érzékiségnek, melyekben a pogány élet gyönyörökre lelt és teret adott az új tévtanok fellendülésére. Az önhitt gőg szülte a kétely lelkét, a

szabadelvű gondolkozást és a Szentírás természetes értelmezését, ami az egyházi tekintély elleni lázadáshoz vezetett. Minden szekta tagadja az egyetemes Egyház monarchikus jellegét, vagyis fellázad a pápai fennhatóság ellen. A radikálisabbak a püspökséget is elvetették, amivel az Egyház főnemességének

tagadják meg az engedelmességet. Megint mások teljes egészében eltörölték a papság hierarchikus voltát is, s egyszerűen népképviseleti szintre alacsonyították, mondván, hogy az igazi papi hatalom szuverén néptulajdonban lévén, a nép delegálhatja arra, akire akarja.

Morális téren, az érzékiség győzelme a protestantizmusban a papi cölibátus megszüntetésével és a házasság

törvényes felbontásával vált teljessé.

FRANCIA FORRADALOM

A humanista reneszánsz egész Franciaországban is gát nélkül terjedt a katolikusok között, s ezzel a következmények hosszú láncolatát vonta maga után. Ennek kedvezett a vallásosság gyengülése a

hívők soraiban, amit a janzenizmus és a XVI. századból eredő protestáns mozgalmak erjedése hívott

elő az úgynevezett legszentebb keresztény királyság soraiban. Az eredmény az lett, hogy a XVIII. századból a jó szokások szinte teljesen eltűntek, s a dolgok fényűző és frivol értelmezése, valamint a földi élet fokozatos istenítése a vallástalanság lassú győzelméhez vezetett. Az Egyház radikális megkérdőjelezése,

Krisztus istenségének a tagadása, deizmus és a születőfélben lévő ateizmus voltak az állomások a hithagyáshoz vezető úton. A francia forradalom, mint a protestantizmus bensőséges rokona és az újpogány reneszánsz örököse az álreformációval párhuzamos, egyenértékű teljes munkát végzett. A deizmusba és ateizmusba való süllyedése előtt az állami gyámságnak alávetett alkotmányos egyház felállítását tűzte ki célul. Ez nem volt más, mint a francia Egyház protestáns szellemben való átszervezése. De a francia forradalom politikai tevékenysége sem volt más, mint a legradikálisabb protestáns szekták »reformtörekvéseinek« az átültetése az állami szintre:

— a király elleni lázadás párhuzamos a pápa elleni lázadással;

— a plebejus nép lázadása az arisztokrácia ellen párhuzamos a hívő népség lázadásával a papság ellen;

— a nép szuverenitásának meghirdetése párhuzamos azzal a ténnyel, hogy bizonyos szektákban a hívősereg többé-kevésbé önkormányzatra tett szert.

KOMMUNIZMUS

A protestáns mozgalomból származó szekták némelyike közvetlenül átültette a vallási magatartását a politikai

életbe, s ezzel előkészítette a terepet a republikánus szellem számára. Szalézi Szent Ferenc már a XVII. században figyelmeztette a Savoyai herceget a republikánus veszélyekre. Egyéb szekták még messzebb mentek, és olyan eszméket vallottak, amelyek ha nem is nevezhetők kommunistának a szó korszerű,

mai értelmében, de legalábbis a kommunizmus előfutárai voltak. A francia forradalom ölében született François Noël Babeuf kommunista agitátor mozgalma. Később a XIX. században az egyre inkább elvaduló forradalmi szellemből fakadt több utópista kommunista iskola, s Marx úgynevezett tudományos kommunizmusa is. Mi is lehetne logikusabb? Az ateizmus a deizmus természetes gyümölcse. A házasságot felbontó válás útjában álló törékeny gátak elleni lázadás – az érzékiség – már önmagától is a szabad szeretkezés felé hajlik. Azután a gőgös önhittségnek, ami elszánt ellensége minden feljebbvalónak s elöljárónak, végül is meg kellett támadnia az utolsó egyenlőtlenséget: a magántulajdont is. S íme,

féleszűen s félrészegen, az egész világot átfogó köztársaságról, minden egyházi és világi tekintély elsöpréséről,

az Egyház teljes felszámolásáról, és a proletárdiktatúra átmeneti állapota után az állam végső megdöntéséről

álmodozó forrongó folyamat elénk tárta a XX. század újbarbár torzszülöttjét, annak frissensült szélsőséges

forradalmi termékeivel együtt."

(Részlet Plinio Corrêa de Oliveira "Forradalom és ellenforradalom"-című könyvéből.)

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg báró

A XX. században nehezen találni olyan személyt, akiről sokkal inkább a legendás történetek maradtak fenn, mint hiteles és pontos életrajzi adatok. A jelen írás főhőse, Ungern-Sternberg báró ilyen ember volt.

Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg 1886-ban született az észtországi Dagö szigetén, de más források szerint az ausztriai Grazban született 1885-ben. Halálával kapcsolatban is több időpontot jelölnek meg a források: 1921. szeptember 15. és december 12. között ingadoznak a dátumok, helyszínként pedig Novonyikolajevszk (ma Novoszibirszk) és Verhnyeugyinszk (a Bajkál-tótól délkeletre található) városát jelölik meg.

Ungern-Sternberg ősi nemesi család leszármazottja, saját bevallása szerint magyar (hun!), és teuton felmenői is voltak; a családban találhatók keresztes-, kóbor-, és rablólovagok, diplomaták, alkimisták is. Nagyapja kalóz volt az Indiai-óceánon, elfogása után Oroszországba küldték, ahol transzbajkáliai száműzetésre lett ítélve. Itt ismerkedett meg a buddhizmussal, melyet fia, majd unokája, Sternberg is vallott.

SALAZAR

Részletek Tarján M. Tamás "1889. április 28. | Salazar portugál diktátor születése"-című írásából.

"1889. április 28-án született Antonio de Oliveira Salazar portugál diktátor, az Estado Nuovo (új állam) kiépítője, aki 1932 és 1968 között irányította az ibériai országot. [...]

1900-tól kezdve Viseu-ben, egy egyházi szemináriumon kezdte meg tanulmányait, azzal a szándékkal, hogy papi pályára lép, de végül meggondolta magát és közgazdaságot hallgatott Coimbra egyetemén. A világi élet választása ellenére egyháziakhoz illő puritán életmódját Salazar egész életében megtartotta, sosem házasodott meg. Portugáliában még 1910-ben kikiáltották a köztársaságot, melynek liberális, antiklerikális programja nem tudott megszilárdulni, számos alkalommal szervezkedtek megdöntésére. Az ellenzékkel szimpatizáló Salazar 1917-ben meghívást kapott Sidonio País rövid életű diktatúrája idején a pénzügyminiszteri posztra, de ezt nem fogadta el, 1921-től a Katolikus Centrumpárt színeiben politizált.

A politikus az 1926. május 28-i, Óscar Carmona által vezetett puccs után a Cabecadas-kormánytól újabb ajánlatot kapott a miniszteri bársonyszékre vonatkozóan, amit elfogadott, de a kaotikus állapotok és a Népszövetségtől kért kölcsön miatt pár nap után lemondott posztjáról. Salazar csak a katonai diktatúra megszilárdulása után, 1928 áprilisától volt hajlandó ismét átvenni a pénzügyeket, beleszólást követelve valamennyi állami szervezet költségvetésébe, voltaképp teljhatalommal irányítva Portugália gazdaságát. A politikus nagy munkafegyelemről és kitartásról tett tanúbizonyságot, intézkedései nyomán hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el.