Nicólás Gómez Dávila válogatott maximái II.

„Nem szabad használnunk azokat az igazságokat, amelyeket magunk nem fedeztünk fel, és cáfolnunk azokat a tévedéseket, amelyeket nem követtünk el.”
„A tudomány gyarapítja tevékenységünket és korlátozza megismerésünket.”
„A diadalmas tudománynak, metafizikailag szólva, csak annyi sikerül majd, hogy bebizonyítsa a világ létezését. A puszta, csupasz létezést, a tiszta, üres létet.”
„A humanizmus megjelenésekor az ember érzéki tulajdonságainak tiltakozása volt a vallásos tagadás ellen; manapság a humanizmus csakis az ember szellemi tulajdonságainak tiltakozása lehet a tudományos tagadás ellen.”
„A francia tudomány hanyatlása leginkább szerzőinek prózáján mérhető le. Rosszul megírt könyvekért a franciáknak már nem kell átkelniük a Rajnán.”

„Az emberi ismeretek mennyiségét látva csak azért nem roppanunk össze saját tudatlanságunk súlya alatt, mert eszünkbe ötlik az a határtalan sötétség, amely körülveszi.”
„A tudomány csodálatosan képes megtanítani bennünket arra, hogyan tegyük a dolgokat, de alapvetően képtelen megmondani nekünk, mit tegyünk.”„A statisztika valójában a rabszolgasorba döntés eszköze. Hatásos módszer arra, hogy az egyetlen egyértelmű szubjektumot, az embert az objektumok szintjére redukálja és akként kezelje.”

Hitvédelmi idézetek és maximák Chestertontól

Nem bibliai kommentárok, nem teológiai gondolatok azok az eszközök, amelyeket Chesterton használ. Ő a józan, világos ész mestere, és ragyogó éleslátásának köszönhetően olyan szempontokat tár az olvasói elé, méghozzá olyan leleményesen, sziporkázóan fogalmazva, hogy az ember önkéntelenül is csettint egyet. Talán nem véletlenül írta azt egy protestáns kiadó egyik antalógiájában, hogy Chesterton "az orthodox* kereszténység korának legrátermettebb és legdúsabb fantáziájú védelmezője". Nem "egyéjszakás" könyvek ezek, hiszen szinte minden egyes bekezdést fel kell dolgozni, el kell gondolkodni rajtuk, hogy ráhangolódjunk Chesterton könnyednek és egyszerűnek tűnő, de mégis mélyenszántó gondolataira, ám amint feldolgozza az ember, máris alig várja a következő bekezdést.

(* az orthodox szó akkoriban nem a keleti orthodox egyházra utalt, hanem a heterodox, modern szó ellentéteként kell érteni itt is, és Chesterton műveiben is.)

Ki volt Chesterton?

Gilbert Keith Chesterton egyike volt Anglia vezető irodalmi és hitvédelmi szereplőinek a XX. század első harmadában. Az ateista Georg Bernard Shaw, aki nagyon jó barátja volt Chestertonnak egy "kolosszális géniusz"-nak nevezte, kétségtelenül élcelődve a kétértelmű kifejezéssel (Chesterton meglehetősen telt alkat volt késői éveiben). A nagy anglikán költő, T. S. Eliot ezt mondta róla: "Azt hiszem többet tett, mint bárki más ez időben. fenntartva egy jelentős kisebbség létét a modern világban." C. S. Lewis, aki talán a legnagyobb keresztény apologéta a Chesterton utáni időben, és szintén anglikán volt, 1925-ben, még ateistaként, így jellemezte őt:

Amikor elolvastam Chesterton Az örökkévaló ember című könyvét, és először láttam meg a történelem teljes keresztény körvonalát egy olyan alakban, amely nekem is értelmesnek tűnt. már akkor úgy gondoltam Chestertonra, mint a legértelmesebb ember, "leszámítva a kereszténységét". Most igazából úgy hiszem, hogy úgy gondolok a kereszténységre magára, mint ami egy nagyon értelmes dolog, "leszámítva a kereszténységét".

Amikor 1963-ban, hat hónappal a halála előtt megkérdezték, hogy melyik keresztény író segített neki, Lewis ezt válaszolta: "A kortárs könyvek közül, amelyik a legtöbb segítséget adta nekem, Chesterton Az örökkévaló embere volt."

Chesterton közel 100 könyvet írt, beleértve a klasszikus Igazságot! és Az ember, aki csütörtök volt címűt, valamint Aquinói Szent Tamás és Assisi Szent Ferenc életrajzát. Kb. 125 folyóiratba írt cikkeket, de nagyon tehetséges irodalomkritikus, misztikus író, közgazdasági, politikai és társadalomelemző, szónok, humorista és költő is volt. 1922-ben lépett a Katolikus Egyházba.

Hogyan győzzük le a liberalizmust?

Az alábbiakban Don Felix Sardá y Salvany "A liberalizmus bűn." című 1884-ben Spanyolországban megjelent művéből (Első magyar kiadás: 1888) emelünk ki egy rövid fejezetet, amelyben a szerző a liberalizmus fennmaradásának okaira tekintettel legyőzésének lehetőségeit vizsgálja:

A leghathatósabb és legalkalmasabb óvszerek

a liberalizmus által megmételyezett nemzetek számára.

1. A jó katolikusoknak szervezkedése. Legyenek azok sokan vagy kevesen, szükséges, hogy egymást minden városban és községben ismerjék, egymással érintkezzenek és egyesüljenek. Szükséges továbbá, hogy minden városban és községben egy katolikusokból álló bizottság létezzék, amely a katolikus mozgalmat — akciót — vezeti. Ezen szervezkedés erőt és bátorságot önt a határozatlanokba és ingadozókba, ellensúlyozza a „mit fognak mondani" lohasztó hatását s a tömeg erejét kölcsönzi a magában véve gyönge egyednek. Ha nem vagytok többen, mint tizenketten, az sem baj, álljatok össze, alapítsatok egy katolikus ifjúsági, Sz. Vincze- vagy más egyletet. Lépjetek érintkezésbe a szomszéd város vagy talán a főváros hasonló egyletével, sorakozzatok és szoruljatok össze minden tájon, egyleteket egyletekkel csoportosítva, pajzsaitokat egymásra fektetve a római hadsereg védőfedeleként, ha kevesen vagytok is, győzhetetlenek lesztek. Ekként egyesülve fennen lobogtassátok az igaz és józan tan zászlaját, ne hímezzetek-hámozzatok, az ellenséggel ne alkudozzatok s vele semmiféle szövetségre ne lépjetek. Igen szép, rokonszenves és lovagias a megalkudni nem tudó bátor ember alakja, aki mint a szelek és hullámok által csapdosott szikla bármilyen ellenkezések között is rendíthetetlenül megállja helyét. Mindenekelőtt jó példára van szükség. Magaviseletetek mindenütt valóságos prédikáció legyen, s meglássátok, hogy csakhamar előbb tiszteletet, utóbb csodálatot s végre rokonszenvet fogtok magatok iránt ébreszteni. A párthívek nem fognak elmaradni. Óh, ha a jó katolikusok mind föl tudnák fogni ama dicső világi apostolságot, amelyet módjukban áll lakhe­lyükön gyakorolni! Plébánosukkal egyesülve, s vad szőlő módjára a plébánia falaiba kapaszkodva, mint az ős torony, minden szélvésszel és zivatarral dacolhatnának.

2.  A jó hírlapok. A jó újságok közül válasszátok a legjobbat, amely a titeket környezők szükségleteinek s értelmi fokának megfelel. Ne elégedjetek meg azzal, hogy e lapot magatok olvassátok, hanem adjátok másoknak is olvasni, s ahol szükséges, magyarázzátok meg, legyen e lap a ti működésetek alapja, álljatok be hozzá levelezőknek, szerezzetek neki előfizetőket, könnyítsétek meg, amennyire lehet, a szegény szerkesztők rendkívül nehéz és fáradságos munkáját. Adjátok e lapot a pályájukat kezdő fiatalembereknek, emeljétek ki előttük e lap irodalmi előnyeit, szép és kellemes irányát, finom gúnyát, szóval érdekességét. A fiatalember megízleli a mártást s utóbbi megízleli a vele leöntött húst is. íme így szokott működni az ellenség, így kell működnünk nekünk is. A jó lap korunkban valóságos életszükség. Bármit is beszéljenek hátrányairól, ezek sohasem érik el előnyeit és a hasznot, amelyet eredményez. A jó lapokon kívül pártolni és terjeszteni kell minden más hasonló jellegű iro­dalmi kiadványt, úgymint alkalmi röpiratokat, nevezetesebb beszédeket, jelesebb pásztorleveleket stb., stb.

3.  A katolikus iskola. Ha a tanító buzgó katolikus s megérdemli a bizalmat, úgy őt minden lehető módon támogatni kell, — de ha nem jó katolikus, akkor egész nyíltan azon kell lenni, hogy minden hitelét elveszítse. Az ilyen ember a községnek valóságos ostora. Szükséges, hogy az ördögöt az emberek úgy ismerjék, mint ördögöt — s ne bízzák reá oktalanul a legfőbb dolgot, a nevelést. Ha valahol megtörténik, hogy iskolát iskola ellen, zászlót zászló ellen emelnek, a lehetőség szerint szerzeteseket kell az iskolába hozni, s ha ez nem volna lehetséges, a tanítást és nevelést csakis megbízható, buzgó világi katolikusokra kell bízni.

A tanításnak ingyenesnek, az iskolának mindenki számára reggel, délután, este nyitva kell lennie. Ünnepnapokon ártatlan szórakozásokkal kell a gyermekeket az iskolához édesgetni. Meg kell mondani a gyermekeknek, hogy a másik iskola, amelyben az istentelen tanító tanít, a Sátán iskolája. Danton, a híres forradalmár folytonosan azt hangoztatta: „Bátorság, mindig csak bátorság!" A mi kiáltásunk mindig ez legyen: „Szabadság, nyíltság, világosság és mindig csak világosság!" Ennél nincs alkalmasabb mód a pokoli árnyak elűzésére, amelyek csakis a sötétségben képesek az embereket elcsábítani.

Angolul / in english: http://www.liberalismisasin.com/index.htm 

Forrás: https://drive.google.com/file/d/0B72gAQfm2MFeWW8wNGgwUVR0MW8/edit

Ismertetés Molnár Tamás „Az ellenforradalom” című könyvéről

B. Élthes Eszternek a "hagyományhű magyar katolikusok Szűz Máriának, Magyarország királynőjének felajánlott honlapján" megjelent recenzióját olvashatják az alábbiakban:
 

Első fejezet

Az első fejezetben a szerző így foglalja össze célját: „E könyvnek az a feladata, hogy reflektorfénybe állítsa az ellenforradalmi gondolkodást. .. Fő célom annak vizsgálata, mi az oka az ellenforradalmi szerzők elhanyagolásának, valamint annak, hogy újra meg újra képtelennek bizonyulnak döntően befolyásolni korunk politikai, társadalmi és kulturális eseményeit.”

Ezután az 1789-es forradalom előzményeit tekinti át, melynek végén arra a megállapításra jut, hogy míg a mindennapi hatalomgyakorlásból kizárt középosztály, és annak is az írók és filozófusok adta és „mindenütt jelenlevő” rétege „absztrakt tervének tekintélye és vonzereje” egyre növekedett, addig a hatalmon levők tekintélye folyamatosan, sőt vészesen csökkent. A „felvilágosult” filozófusok egy „eszményi társadalmat” akartak megalapítani, amihez „kezdő lépésnek a létező intézmények és társadalmi szerkezet gyökeres megváltoztatását, sőt lerombolását szánták, s a rombolás munkáját az egyházzal és a monarchiával akarták kezdeni”…. „Teljesen természetes, hogy e támadások nem álltak meg az egyház küszöbénél, hanem az intézményes tekintély minden formáját célba vették.” … „A filozófusok írásai megtanították a francia nemzetnek a papokon való gúnyolódást, akik ezért képtelenekké váltak rá, hogy a király iránti tiszteletre intsék az embereket.”

Válogatott idézetek Plinio Corrêa de Oliveirától

Egyház és ellenforradalom

"Az Egyház vezérszerepe az ellenforradalmi erők irányításában vitat­hatatlan, ha tekintet­be vesszük a kato­li­kusok nagy számát, egy­ségét, és be­fo­lyá­sát a világ­ban. De a termé­szetes erő­forrá­sok és segéd­esz­közök legitim szám­ba­vétele szerint nagyon is közvetett küzdő. Az Egy­ház igazi ereje abban rej­lik, hogy Jézus Krisztus Misz­tikus Teste."

---

Az állam célja és az Ellenforradalom

"Ismeretes, hogy az állam és a társadalom célja az erények közösségi gyakorlása révén a közjó előmozdítása. Az ember arra hivatott, hogy a keresz­tény eré­nyeket gyakorolja, melyek közül az első Isten szeretete. Az államnak és a társadalomnak végelemzésben tehát szakrális célja van.
Két­ség­telen, az Egy­ház­nak meg­van a meg­felelő mód­ja, hogy az egyes lelkek üdvös­ségét elő­mozdít­sa, de ez a cél az állam és a társadalom ren­del­ke­zé­sé­re álló természetadta eszközök segítségével nagyságrendileg könnyebb, ezért ahol ez utóbbiak tevékenységüket az ember végső és magasabb céljának, saját köztes céljukat – a közjót – is biztosabban érik el."

Gabriel García Moreno utolsó napja

Előre is fel kell említenünk, hogy számos liberális lap azonnal Moreno meggyilkoltatása után azt a hazugságot sietett világgá híresztelni, hogy a nagy férfiú merő magánbosszú áldozataként esett el. Ez azonban furfangosan kieszelt, irányzatos meghamisítása volt a tényállásnak. Már a magánbosszúnak e feltűnően egyöntetű hangsúlyozása is, melyre azonnal Moreno halála után mintegy jelszóra rázendített az egész világ szabadkőmíves sajtója, gyanút kelthet s csak azt az ügyességet igazolja, mellyel a gyilkosság ördögi szervezői mindjárt arról is gondoskodtak, hogy a közvéleményt Moreno halálára vonatkozólag idejekorán megtévesszék. Igaz, hogy Rayo és Polanco, a gyilkosság fővégrehajtói, magánbosszúból is működtek; de Ekvádorban mindenki tudta, hogy az öt voltaképeni gyilkoson kívül a gyilkosságban még egészen más emberek is működtek közre és a végrehajtással való megbízatás Peruból indult ki. Perui bankjegyeket találtak a különben vagyontalan Rayo zsebében is. A perui követség s a kormányiroda útján, sőt a pápai delegátus palotáját is felhasználva sikerült levelezésüket gyanútlanul folytatniok. De Peru sem volt az egyetlen mozgató középpont; ami nemcsak Garcia Moreno fentebb említett nyilatkozataiból, hanem azon fenyegető jövendölésekből is sejthető, melyeket hónapokkal előbb, még mikor Ekvádorban senkisem gondolt ilyesmire, hallattak a szabadkőmíves lapok. Az „Indépendance Belge” például azt hirdette, hogy „3 vagy 4 hónap alatt Ekvádorban oly dolgok fognak történni, melyekről majd az egész világ beszélni fog”; a szomszédos államok hírlapjai pedig már akkor leközölték Garcia Moreno megölésének hírét, midőn a rémes tett még be sem következett. 

S így IX. Pius is csak az összes beavatottak kétségtelen meggyőződését fejezte ki, midőn az elnök borzalmas haláláról értesülvén kijelentette, hogy Garcia Moreno katholikus érzülete és életmódja miatt szenvedett halált és „mint hitének s igaz keresztény honszeretetének áldozata esett el". Az összeesküvők, kiket Urbina vezényelt Peruból, a perui követség házában tartották titkos összejöveteleiket. Már két ízben kijelölték a gyilkos merénylet helyét és óráját; a gyilkosok is meg voltak már bízva; de véletlen események mindkét alkalommal az utolsó percben megakadályozták a tett végrehajtását. Végre augusztus 6-át tűzték ki új határnapul s megállapodtak benne, hogy e napon a gyilkosok addig követik az elnököt, míg kedvező pillanatban végre nem hajthatják a merényletet. 

Ez a nap esetleg éppen a hó első pénteké volt, melyet a szent Szív tiszteletére szokás szentelni. Moreno e nap reggelén már hajnali hat órakor szentmisét hallgatott és megáldozott. Déltájban újra elhagyta házát s a kormánypalota felé indult. Útközben még betért apósa házába és az éppen itt tartózkodó nejétől gyöngéden elbúcsúzott. Mielőtt a kormánypalotába ment, benézett az evvel átellenben levő székesegyházba s ott az Oltáriszentség előtt egy ideig térden állva imádkozott; azután felkelt s a kormánypalota felé tartott. A gyilkosok most elérkezettnek látták az időt. A kormánypalota oszlopcsarnokának lépcsőzetén Rayo, az egyik összeesküvő közeledett feléje; köszöntött az elnöknek s aztán mögötte lépdelt felfelé a lépcsőn. Az oszlopcsarnok második oszlopánál Rayo hirtelen kardot rántott, rávágott az elnök fejére, és széthasította koponyáját. Moreno megfordult s a mellén levő táskából ki akarta rántani revolverét; rendes szokása ellenére azonban kabátja történetesen be volt gombolva; s miközben így pisztolyát kereste. Rayo új csapással szétvagdalta Moreno jobbkezét s egész jobbkarját. Ugyanekkor más három összeesküvő revolverből tüzelt reá. 

Moreno igyekezett az egyik oszlopon megtámaszkodva védekezni, de ereje megfogyatkozott, s ő a lépcsőcsarnok széléről lezuhant az utca kövezetére. Rayo utána rohant, hogy még jobban szétkaszabolja. „Isten nem hal meg!”— kiáltotta oda gyilkosának megtörő hangon az elnök; — ez volt egyetlen s utolsó szava. Mindez néhány másodperc alatt folyt le. Moreno szárnysegédje azalatt elhozta az őrséget, mire Rayo menekülni próbált. Egy katona azonban utána iramodott és szuronnyal átdöfte; ugyanakkor golyó is röpült át Rayo fején, úgyhogy a gyilkos még előbb lépett az örök Bíró elé, mint áldozata. Zsebében ott találták a Júdásdíjat is: nagyértékű perui bankutalványokat. Az elnök már csak néhány percig élt. Az összesereglett nép hangos jajveszékeléssel kísérte a haldoklót a székesegyház előcsarnokába, hová az őrök vitték. Ott a missziói kereszt lábánál, melyet alig egy éve saját vállán hordozott az elnök, ráadták még az utolsókenetet, s utána a nagy férfiú, a keresztény államfők e gyönyörű példaképe megszűnt élni. (1875 augusztus 6.) Jézus Szíve péntekén, a szentegyház ajtajában, a kereszt lábánál halt meg, úgy, amint kívánta: vérével pecsételve meg esküjét és jelszavát: „Hitemért és hazámért!” Három napig feküdt ravatalán a nagy halott porhüvelye, díszőrséggel környezve, a székesegyház hajójában. Egész Quito gyászba borult. Szakadatlanul jöttek a nép ezrei, messze földről s egész körmeneteket alkotva, hogy meggyilkolt jótevőjüket, a szegények atyját, az elnyomottak oltalmát s a nép gondviselőjét még egyszer láthassák, bárha hidegen, merevülten s gyászravatalon. Ifjú országuk fellendülését, anyagi és erkölcsi ujjáébredésüket, földi s örök jólétük alapfeltételeit köszönték neki. Tetemeit augusztus 9-én vitték végső nyugalomra, hol bízva várhatják a jogosztó végítéletet és boldog feltámadást. Koporsójára és sírjára ezt a feliratot vésték: „A haza újjá alkotójának, a hit rettenthetetlen bajnokának.”

(Forrás: Bangha Béla: Jellemrajzok a katolikus egyház életéből. Budapest, 1914. 140-143.)

http://mtdaportal.extra.hu/books/bangha_bela_jellemrajzok.pdf

Plinio: Mit kell helyreállítania az Ellenforradalomnak?

Az alábbiakban Plinio Correa de Oliveira gondolatai olvashatóak, melyeket "Forradalom és Ellenforradalom"-című művének második magyar kiadásából idézünk a Szász Péter fordítói megjegyzéseitől kísérten.

1. Mit kell helyreállítani

Ha a Forradalom rendellenesség, akkor az Ellenforradalom a Rend helyreállítása. E Rend szűkebb értelemben nem más, mint Krisztus békéje Krisztus királyságában, vagyis az ausztér[1], hierarchikus[2], alapvetően szakrális[3], antiegalitárius és antiliberális keresztény civilizáció.

2. Mit kell megújítani

Természetesen – mivel a mulandó világban a történelmi törvényszerűség szerint mindenre kiterjedő változatlanság nem állhat fenn – az Ellenforradalomból születő világnak sajátos karaktere lesz, mely megkülönbözteti a Forradalom előtt fennállt rendtől. Természetesen e különbségek járulékosak és nem állagiak. Ezek bár járulékok, elég fontosak ahhoz, hogy szóljunk róluk.

Mivel nem boncolgathatjuk e kérdést hosszasan, csak egy általános hasonlattal élünk. Ha egy élő szervezet valahol megsérül, a gyógyulófélben lévő testrészen sajátos védekezés lép fel. Isten szerető gondviselése nem közvetlenül, hanem másodlagos okokon keresztül törekszik megelőzni egy újabb katasztrófát a természetes öngyógyítási folyamat segítségével. Megfigyelhető ez egy csonttörésnél vagy bőrsérülésnél, mikor is a sebesült rész erősebben forr össze, mint a sérülés előtt volt. Ez testi tükröződése a szellemi világban lejátszódó folyamatoknak. A bűnös, ha valóban bűnbánó, általában erősebben fog visszariadni bűneitől, mint a bukása előtti legjobb éveiben. A bűnbánó szentek élete tanúskodik erről. Hasonlóan az Anyaszentegyház is minden megpróbáltatás után megerősödve került ki az őt térdre kényszeríteni akaró ellenséggel vívott minden küzdelméből. Tipikus példa erre az ellenreformáció.

Ezen törvény erejénél fogva az Ellenforradalomból születendő rend ragyogóbb lesz, mint valaha volt a fényes középkorban, különös tekintettel arra a három alapelvre, ahol a Forradalom megsebezte:

• Az Anyaszentegyház és a pápaság jogainak elismerése, és a földi élet értékeinek lehető legnagyobb mértékű megszentelése, szemben a szekularizmussal, felekezetköziséggel, ateizmussal, panteizmussal, és ezek valamennyi következményével.

• A közösség és az állam, a kultúra és az élet minden területének áthatása a hierarchia szellemével, szemben a Forradalom egalitárius metafizikájával.

• Gondos figyelem minden rossz kezdetleges vagy leplezett formáinak felismerésében és leküzdésében, mélységes megvetés a gonoszsággal és becstelenséggel szemben, leginkább azokkal szemben, amelyek az igazhitűség és a tiszta szokások betartása ellen törnek. Szembenállás a Forradalom liberális metafizikájával és minden tendenciájával, mely a gonoszságnak szabadságot és védelmet nyújt.

---

[1] A fordító megjegyzése: A görög eredetű latin austeritas kifejezést leginkább az „önfegyelmezettség”, az „önuralom” vagy a „magaviselet” szóval magyaríthatjuk, rokoníthatjuk. Az ausztér ember a valós létviszonyoknak megfelelően átlátja, hogy az erény (virtus) gyakorlása erőt (vis) vesz igénybe a rendezetlen kívánságok miatt. Ez utóbbinak alapvető oka az, hogy sem az áteredő bűnben fogant, sem a keresztségben újjászületett ember nem bírja az eredeti épség (integritas originalis) természeten kívüli (praeternaturalis) adományát. A négy alaperény begyakorlása az ember oldaláról komoly, de nem lehetetlen természetes erőfeszítést kíván Isten kegyelmén túl. A liberalizmus lényegileg ennek tagadása, illetőleg ennek megsemmisítésére való törekvés.

[2] A fordító megjegyzése: A görög eredetű latin hierarchia kifejezés szó szerint „szent rendet” jelent. Alapvetően azt fejezi ki, hogy tárgyilag az egyes létezők (így az egyes emberek) különböznek és e különbözőségek szerint alá- és fölérendeltségi viszonylatban állnak. Az egalitarizmus lényegileg ennek tagadása, illetőleg ennek megsemmisítésére való törekvés.

[3] A fordító megjegyzése: A latin sacralitas kifejezést leginkább a „megszenteltség” szóval fordíthatjuk. A sacrum (szent) olyan teremtett létezőt jelöl ebben az összefüggésben, mely az egyedül magánvaló léttel, az „egyedül szenttel” összekapcsol, illetőleg annak természetét közvetíti, tágabb összefüggésben a sphera aeternitatis (örökkévaló létrend) egészét, az Anyaszentegyházat és egész üdvtevékenységét jelölhetjük vele. A profanum tulajdonképpen a „templom előtti teret”, tehát a szentre diszponált teremtett létezők rendjét jelöli, ilyen értelemben a sphera temporalis (időbeni létrend) jelölésére szolgál. A sacralis (megszentelt) ebben az összefüggésben az utóbbinak az előbbi alá rendelt és „elegyedés, de szétválasztás nélküli” áthatott állapotát jelzi.